Horváth János festőművész kiállítása, 1985

E két tradicionális forrásból merit, de többszörös átértelmezésben mai világunkra alkalmazza. A szinház ikonográfiájából a "szerepjátszói" gondolatot ragadja ki, a commedia dell'arte figuráit és szerepszituációit azonban nem közvetlen jelentésükben, hanem áttételesen értelmezi. Horváth Jánosnál e szerepjátszás nem gúnyos-groteszk (mint a francia Callot-nál), nem is játékos-ironikus (mint Gulácsynál), inkább tragikus szinezetű. Tragikus, mert szinészei csak idézőjelesen szinészek; szerepüktől megválni nem tudnak, drámai módon azonosak vele a kiemelt karakterjegy alapján. Démoni vonásaik az ösztönélet titkos régióiból erednek, ezért teljes mértékben ki vannak szolgáltatva e figurák belülről emésztő szenvedélyeiknek. Kinzó külső megjelenésük is a szenvedély kivetülése. A tragikum másrészt mindezen állapotok személyes gondolati átéléséből, a velük való lelki azonosulásból ered. Veszélyes játék ez, de a valóság megváltoztatásának igényével fellépő művész joga az igazabb, tartalmasabb emberi kapcsolatok, az egymásra érzékenyen figyelő humanitás érdekében. Magas hőfokúak ezek a képek, mert a személyesség ereje üt át rajtuk, a felismerés és megismerés, a stációkból való megtisztulás drámai élménye. Ugyanakkor emberi példázatok is, melyek egyetemességüknél fogva a Biblia világához is hasonlithatók. GÉGER MELINDA