Ungvári Károly festőművész életmű kiállítása, 1982

több rétegű, különböző színű festék tetszés szerint történő visszakavarása. A másik technikai módszer, a színek plein-air skálájának alkalmazása - élénk és telt kékek, zöldek, sárgák a világosabb, üde árnyalataival együtt. A visszakaparások nyomán egy szemcsés káprázat vagy burjánzó növényi televény képzete születik abban az együttesben, amelyben többnyire hengerszerű és sík felületek által szerveződik a képi rend. A korábbi művek organikus részét itt az úgynevezett kapart, fröcskölt felületek képezik, a konstruktív részek szerepét a hengeres és sík felületek veszik át. E felületek alkalmasint lehetnek fatörzsek, domboldalak, meredek partoldalak, a végtelen vizek és a tiszta égbolt töredékei. A töredékek résein üt át a vegetáció. Újszerű és egységes képek, többszörösen érett alkotások a „Rá II." (1979.), a „Roncstelep" (1983.), A „Tihanyi látomás" (1981.) és a „Forgószél". A technikai és színvilágbeli eltérőség ellenére Ungvári és Kokas Ignác között szellemi rokonság fedezhető fel, amely leginkább a közös „gyökér-résznek", Bernáth Aurél művészetének tulajdonítható. Bernáth festészetének is volt egy külön „kubo-expresszív" és külön impresszionisztikus szakasza. A két utódnál mindezek ötvözeteivel találkozunk. Ungvári képeiméi között gyakran szerepel a „Balaton, a Zselic, Töröcske. Hangsúlyozni sem kell, hogy az otthonosság élményére vezethetők vissza a tájképzetei. Derűs könnyedségével, a hullámzó dombvidék játékos kedvességével megragadó műve a „Tavasz a szőlőhegyen" (1987) című képe. Ungvári Károly festői programja az egyetemes természetfelfogás megjelenítése. Művészetét az az örömteli lelkesedés táplálja, amely a megismerés végtelen lehetőségében bízik. A gondolkodásbeli nyitottság, a képzelet szabadsága szellemében támadnak inspirációi. Elgondolkozik az anyagi világ szemelől rejtett összefüggésein, törvényszerűségein és indítást érez az elgondolásainak képi megfogalmazására. A természeti jelenségeket tekintve valamely adott anyagi minőségből más minőségbe történő átalakulás mozzanatát, a metamorfózis káprázatát festi meg. Táji elemekből és gépi szerkezetekből úgy építi képeit, hogy át- meg áttöri a bezártnak látszó formákat, felületeket. Látomásszerű egymásbaolvadást indít el a tárgy és a környezete között. Ez a látomás a tágas időben lezajló történéseket sűríti, összegezi. Míves festői eszközökkel megőrzi az intuitív atmoszférát, amelyet az átalakulások gerjesztenek. A vegetáció, az erózió, a születés, az elmúlás folytonos körforgásában optimizmust hirdet. 1990. őszére fejezte be a már öt éve készülő, minden korábbi összefoglaló igényű művénél nagyobb képét, a „Pillantás a Paradicsomra" címűt. Földünk emberlakta, ember által átalakított, beépített tájképét tárja elénk egy hatalmas panorámaként, amelyet Ungvári Károly a földi paradicsomként aposztrofált. Egy széles horizont mentén reprezentatívan vonultatja fel az ismert technikai és építészeti emlékeinket, mint az ember dicső és látványos tetteinek tárgyi bizonyítékait. A kép középtengelyében egy sajátos, „Ungvári-konstrukció" áll, amelyet az élet, illetőleg a tudás fájaként nevezett meg a művész. Aranyló napsütés övezi ezt az élet, vagy tudat aktív működését szimbolizáló oszlopszerkezetet, amely szürreálissá hangolja át a madártávlatból láttató képmezőt. Nem szimpla technikatörténeti apoteózissal van itt dolgunk, mert a pozitív felhanggal szemben ezúttal is megjelennek a rombolás erői, az enyészet törmelékei. Az életfa közvetlen vonzásterében, mint a hegyek születésekor úgy gyűrődnek, torlódnak az ezer színben tündöklő formák. Baloldalt egy nagyobb, konstruktív szellemű egység, mint megszilárdult kristályszerkezet, egy újdonsült rend létrejöttét és térhódítását jelképezi. A jobboldalt látható földgömböt, virágkoszorút, a Parlamentet, a pávamadarat és számos tovább azonosítható momentumot a fohászok és vallomások frázis-együtteseként, himnikus záróakkordként értelmezhetjük. Emelkedett, nagyszabású, összefoglaló művet ritkán terem a képzőművészet. Ungvári Károly „Pillantás a Paradicsomra" című pannója mérföldkövet jelent Somogy megye képzőművészetében. Horváth János