Knézy Judit: Somogy néprajza II. • Anyagi kultúra, 1980

Szuhay Péter: Kísérlet Dráva menti történeti csoportok meghatározására

ző falvakéival. A délszláv eredetű falvak mindössze azzal tűnnek ki, hogy először Borbála napján hangzott fel e szöveg, Luca napján már csak másodszor. A regölőszövegeket is horvátul mondták, volt aki mindkét nyelven tudta lényegében ugyanazt a szöveget, s ugyanúgy láncos bottal és köcsögdudával jártak a regölők. Viszont pl. a vízvári farsangi medvejárás medvéje, kecskéje, a medve zsúpszalma öltözéke magyaroknál ismeretlen." A horvát falvak meglehetősen sokáig tartották a régi, húsvét előtti negyven napos böjtöt. E merevséggel, mely még a harmincas években is jellemezte őket, messze kitűntek a szomszédos magyar katolikus falvak közül. Az egykori húsvéti ételszentelésekhez is epés megjegyzéseket fűztek gyűjtéseink során. Utólag értelmetlennek tartják a húsvét vasárnap reggeli szaladgálást, amikor a megszentelt étellel - melyet egy kosárban vittek a fejükön - hazáig tartó versenyfutast rendeztek. A tét: természetesen a győztesnek is elérhetetlen jutalom ígérete volt a legjobb, legügyesebb háziasszony. E társadalom vallásos tagjai - s ezek voltak többségben - az I. világháborúig minden évben több főből álló búcsús menetet állítottak ki, akik elsősorban a pünkösdi búcsúra, messzi földre zarándokoltak el. Bent Horvátország területén, Zágrábtól nem messze található Bisztrica, ez a XIX. század első felében is híres búcsújáróhely.

100 Ide, erre a több mint 100 km-re fekvő kegyhelyre jártak minden évben az egykori délszláv falvak lakói. Az út megtétele oda 3, vissza 3 napot igényelt, és az ott eltöltött egy nappal egy hétre kerekedett a búcsújárás ideje. Az utolsó években már szekeret fogadtak, az vitte az élelmet, a búcsúsok pedig gyalog, időnként énekelve mentek a szekér után. A jóval közelebbi Somogy megyei helyekre, Andocs, Segesd, csak később, a húszas években kezdtek él járni. A Bisztricához való ragaszkodás elvben feltételezhetne egy arról a területről való betelepülést, ekkora terület benépesítése viszont nem valószínű, hogy egységes területről történt volna. A Zágrábi Püspökség egykori befolyása is felmerülhet, azonban ebben az esetben nem ez a bizonyítandó kérdés. Az viszont sokkalta fontosabb, hogy a búcsújárás e formájával egy-egy közösség túl a vallásosságon, saját nemzetiségét, nyelvi közösségét hangsúlyozta, a magyar falvak előtt pedig horvát kapcsolatait demonstrálta. Ez az időben a XX. század elejéig elnyúló kapcsolattartás pedig most már nem jelentett nyelvi és kulturális azonosságot Horvátországgal, hanem csak egy lokális társadalom időleges megrekedését. A szokásokról most már áttérve a folklór jellegű táncra, azt mondhatjuk, hogy az ötvenes évek táncgyűjtései nem vizsgálták ezen a területen a tudomány által sajátosan délszlávnak, vagy balkáninak tartott táncokat, s olyanokat sem, amilyeneket a valamikori horvát falvak tartanának horvátnak,

101 s úgy mint Lakócsán és környékén tették. A régi hangszerek (duda, tambura) kicserélődése és a zenei élet struktúraváltozása hasonlóképpen zajlott le valamikor a századfordulón, az azt megelőző évtizedekben.

102 Szemlénket már csupán az erkölcs szigorúságának felidézésével szaporítjuk. A beszámolók egységesek abban, hogy a fiatalabb generációk választási lehetőségeit a 30-as években is, a család és háztartásfők akarták meghatározni, illetve a szabad személyiségkép kifejlődésének meghiúsítói akartak lenni. A társadalmi érintkezés szűk lehetőségeit teremtették meg csak a fiatalok számára, és tiltottak mindenféle szabadabbnak tartott viselkedési formát, udvarlást, szerelmi életet. A vasárnapi rövid ideig tartó korcsmai táncmulatság is erős felügyelet mellett történt. A családon belüli hierarchia jelentős maradt; így például a 216