Horváth János: Bernáth Aurél kiállítás, 1980

Bernáth Aurél művészi pályája festészetünk történetének abban a periódusában bontakozott ki, amelyben a fiatal művésznemzedékre a szokásosnál is nagyobb vonzást gyakoroltak idegen stílustörekvések. Az impresszionizmus látványfestészetét felváltó absztrakt tendenciák, a különböző izmusok Magyarországon számos követőre találtak. A külföldi igazodású, rövid életű művészcsoportosulások mellett létrejött azonban egy társaság, amely hazai hagyományokhoz kapcsolódott. A század 20-as éveinek közepétől a Gresham-kávéházban rendszeresen összetalálkozó művészek kezdetben kis csoportja a nagybányai eszméket, az ott kialakult festői stílust és alkotórendszert továbbfejleszthető hagyományként fogadta el. Munkásságukat posztnagybányai iskola néven foglalja össze a művészettörténet. Mivel pedig rendkívüli festő tehetségek találkoztak össze ebben a művészcsoportban, akiknek hagyományápoló törekvése hagyományteremtő képességekkel párosult, a nagybányai iskola nemzeti festészetünk alakulását jelentős mértékben tudta befolyásolni. Ez a század végén indult művészeti mozgalom a természet és a benne élő ember érzelmi és formai kapcsolatának festői megragadására törekedett, s évtizedekkel később is járható utat nyitott azoknak a művészeknek, akiket szemlélődő alkatuk környezetük elmélyült megfigyelésére tett képessé, alkotómunkájukban pedig a látottak lejegyzésénél lényegesen többre törekedtek. A posztnagybányai iskola legmarkánsabb művészegyéniségeinek, Bernáth Aurélnak, Szőnyi Istvánnak, Egry Józsefnek, Berény Róbertnek munkásságát számos közös vonás jellemzi. Ezek közül legfontosabb a látott valóságból való kiindulás, amelynek festői eszközökkel történő újraalkotása személyes érzelmi világuk hű tükre, a rendszeres, elmélyült alkotómunka, s ennek során egymás tevékenységének, eredményeinek gondos figyelemmel kísérése. Mindez a nagybányai mesterek fontos művészi elvei közé tartozott, legjellemzőbb vonásává vált a nagybányai iskolának, s éltetője lett az annak eredményeire épülő festői törekvéseknek. Expresszionista pályakezdés után — harminckét évesen — a látványélményből táplálkozó festészet útjára lépő Bernáth Aurél nem a valóság szolgai másolására vállalkozott. „Nem a kép tárgya a fontos, hanem a szellemi valóság, amely általa testet öltött." — fogalmazta meg szavakban is a művei létrejöttét meghatározó alapelvet. Festményeinek elsődleges célja nem a motívum megragadása — még portré esetében sem - hanem gondolat, érzelem, hangulat kifejezése az arra legalkalmasabbnak ítélt tárgy segítségével. Sajátos lírai hang volt az, amelyre már korán felfigyeltek Bernáth Aurél munkásságának neves méltatói. Pedig ez a líra rendkívül tartózkodó, szemérmes, s a festmények hosszú sorára jellemző ünnepélyes hang mellett halkan csendülő. Eltereli róla a figyelmet a tudatos képépítés, a festmények átgondolt, határozott szerkezete, a formák mesterien megalkotott téri rendje is. Tájai hatalmas égbolt alatt a messzeségbe kinyíló terek, amelyekre sokszor a magasból tekintünk alá. Máskor a mindennapi élet szerény tárgyaitól körülvéve vezeti szemünket nagy távlatok felé. Ilyenkor a meghitt környezet gyengéd rajza és a táj ünnepélyes monumentalitás közötti kontraszt segíti a képzettársítást. A 30-as években gyakorivá váló figurális kompozícióit ugyancsak a képfelület szervezett rendje jellemzi. A határozott kompozíció keretében megjelenő emberalak sokszor egyetlen és uralkodó eleme a képnek, s ez a vonása egyszerűen a portré körébe sorolhatná, ám a külső és belső egyéni vonások megragadása, hű visszaadása mellett sokkal több a szerepük. Az egyéni esetlegességeken felülemelkedve általános emberi mondanivalót szolgálnak. Hangjuk - ennek megfelelően — komoly, emelkedett. E festmények mély ragyogású színvilága Bernáth Aurélt a magyar festészet egyik legnagyobb koloristájának rangjára emelik. Korai pasztelljeinek bársonyos felületét, gyengéd színharmóniáit a lazúros olaj-