Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978

választottak ki, Előre „vizslákat", azaz élénk járásúakat tettek, jól menőket, hogy a tézsla feszes legyen. Középre fogták az újakat, az „újoncokat". Leginkább a szántásnál törték be őket, mert ez a legnehezebb munka, az ökrök itt fáradtak el a legjobban. A szekér könnyen gurult, hamar megugrottak benne. Hármasfogatban gyakorolták a szántást. Az első napokban izomgyulladásuk volt a sok járástól. Némelyik el is feküdt. Ilyenkor nevén szólították, és ostorral megpöccintették: „Hattyú, kelj föl". S mentek tovább. Három-négy napig tartott a betörés, végül szépen elmentek a barázdában. Fordulónál mindig az újnak a nevét szólítgatták, az öregek úgy is tudták, mikor kell, merre kell fordulniuk. Ilyenkor mondták: „Pompás, hó, Füge ne!" Azután szántás közben észrevétlen lekapcsolták az első párt, ezek az előttük járókhoz felcsatlakoztak, mentek üresen. Az újak pedig ezek után ballagtak, észre sem vették, hogy már ők húzzák — négyesben az ekét. Ezért mondták az elöl szántók: „Ne hajtsd annyira őket, nyalják a hátamat!" Vagy: „Ne szorítsd ükét annyira, kilöknek a barázdából!" Hét vége felé már nem kellett „elöljáró". Az irányításnál, buzdításnál a béresek ostort használtak. Az ostor nyelét somfából vagy szívós gyertyánágból készítették. Az ostor hossza 2,5 méter volt. Dereka szíjfonás, azután 1,5 m csapószíj következett. Vékony — nem fonott - ostornál 3 m-es volt a csapószíj. Az ostort a béresek vagy maguk készítették hasított szíjból, vagy Siófokon a szíjgyártónál, vagy a vásárokban vették. Bivalyokat is tartott a gazdaság, sötét nézésű, lomha járású, de igen erős állatokat. Ezeket a lajt elé, de leginkább a takarmányos szekér elé fogták. A cséplőgépet is elbírták. A „masina" felállításakor a cséplőgépet általában vagy négy ló, vagy két bivaly húzta. Két bivaly felért 4 ló erejével. Induláskor a bivalyok „letérdeltek" és úgy mozdították ki a nehéz gépet vagy roskadásig megrakott takarmányos szekeret. A szilajokat és bivalyokat terelőszavakkal irányították. Ezeket nemcsak megszokni, hanem érteni is kellett az állatnak. Ilyenek voltak: hajsz—jobbra, csáli = balra, ne=indulj, hóha=állj ! Akkoriban ilyen vezényszavaktól volt hangos a majorudvar, a dülőút, erdei út vagy a szántás: „Bokros, Betyár, ne!"; „Csöndes, Bujár, hajsz!"; „Hajsz-hajsz ide, hajsz!"; „Szegfű, Bimbó csali, csali hó!"; „Bátor, Huszár ne!"; „Tornyos, Gyupár, hóha, hó!" Ezekben a terelőszókban nemcsak a béres erélye, de a szíve is benne volt. A szántódi határ dűlőnevei

115 Az ősi föld dűlőneveit érdemes áttekinteni. Néhány ezekből már az Árpád-kori oklevelekben is szerepel. A legtöbb török utáni vagy még újabb keletű. Almás (Almáskert). A Kápolna-domb K-i aljában levő fáit 1972-ben kivágták. Aranyport (Aranymező, Aranyoldal). A Hármashatárhegy Ny-i szomszédságában elterülő szántó neve. Aszályban hamar kiszárad, növényzete sárgul. 04