Piller Dezső: Szántódpuszta, 1978
A pusztákon „ijesztő műveletlenség uralkodott" - írja Kardos. Szentgyörgypusztán huszonöt százalékot tett ki az analfabéták száma. A pusztai nép alacsony színvonalú „környezeti kultúrát" örökölt, melybe beleszületett. Ez a kultúra a vallás és babonaság által átszőtt hitvilágból és ködös mondavilágból állott, csak éppen a munkához szükséges legelemibb ismereteket nyújtotta, magatartásban pedig a főhajtás kultuszát kívánta meg. A zsúfolt, messze levő iskolák csak némi segítséget tudtak adni a pusztai gyermekeknek. A távolság, a rossz időjárás, a munka sokszor visszafogta őket az iskolától. Önképzésről ebben az időben szó sem lehetett. Ezek voltak az elmaradás okai. Milyen volt hát a pusztai ember? A szolgaság tudatát és a maga nyomorúságát magában hordozó, folytonosan munkában élő, a tiszteletet mindenkinek megadó, családjáért mindent megtevő egyszerű ember, öltözéke gyűrt munkásruha volt, de ünnepen vagy ha vendégségbe ment, szerényen bár, de tisztességesen, tisztán, felöltözött ünneplőjébe. Viselkedésében az örökölt szokások és az előírt rendelkezések voltak az irányadók. Csak ritkán tört ki szóban és cselekedetben, mert tudta, hogy annak felmondás lesz a vége. Inkább tűrt, mint a fojtott vulkán, nem szólt, csak nyelt. A beszéde lassú, megfontolt, alázatos volt. Tudta, hogy mit jelent: „Nem jó az urakkal egy tálból cseresznyézni!". Olvasással nem művelhette magát. Gyanús volt, aki újságot olvasott. A Kis Újságot, Friss Újságot kitiltották Szántódpusztáról, a Függetlenségre, Gömbös lapjára kellett előfizetni. Műveltségük színvonala írásukban is tükröződött. Nehezebb volt a tollszára kezükben, mint a hajnali kaszanyél. De volt olyan is, aki lendülettel, gyöngybetűkkel rótta fel a nevét. Ez magasabb szellemi nívóról, gondosabb családi és iskolai nevelésről tanúskodott. Ezeket a vezetőség mázsálóknak, magtárosoknak, munkacsapatvezetőknek emelte ki. Könyvre nem tellett és nem is igényélte a csélédember. Legföljebb a naptárt és gyermekei iskoláskönyveit forgatta. Az asszonyok, lányok inkább szerettek olvasni. Meséskönyv, kisregény vagy ponyva került a kezükbe. Egymásközt cserélték a már elolvasott könyveket. De ez nem volt komoly irodalom. Egyedül Petőfit ismerték, szerették, adták kézről kézre. Petőfiben megtalálták saját világukat, a pusztát, a pásztort, a bérest, a telet, az üvöltő farkasokat, futó betyárokat, póruljárt uraságokat, széparcú menyecskéket, kikapós csaplárosnékat, no és a szókimondó verset: „Akasszátok fel a királyokat!". A nők a gyönyörű szerelmes versek sorait ismételgették, ízlelgették, s közben a fakadó rózsa illatát érezték. Sajnálták a költőt h anya vetett élete, korai halála, de leginkább „hűtlen" felesége miatt. Egy-egy filmet Zamárdiban, de inkább Földváron néztek meg a fiatalok. Az öregebbeket ez nem igen érdekélte. Színházat talán leánykorukban láttak városon a hajdani szolgálók. Mikor a pusztán iskola létesült, a fiatal tanítónő egy kisebb színdarab betanítását vállalta. A próbákat azonban a fiatalok megzavarták. Az otthonába siető tanítónőt állandóan „molesztálták". Itt is hagyta hamarosan a pusztát, elment ápolónőnek. Énekkar a pusztán sohasem működött. Citera, harmonika és hegedű szolgáltatta a zenét. A dudát, furulyát csak hírből ismerték. Rezesbandát ritkán, csak lakodalomra fogadtak. 142 105
