Kanyar József - Troszt Tibor (szerk.): Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása (Kaposvár, 1978)

I. Agrártörténet

történetét tekintették át, egységben szemléivé a gazdatág és a társadalom struktúráját, egy tfíí&raorganizmuso'n belül. Ezeknek a munkáknak is megvan a kialakult forrásbázisa, módszertani felépítése, a „kötelező” szempontrendszerek több tudományág alkalmazásából nyert kvinteszenciája. Ez a „mikrovilág” azonban már igen gyakran nemcsak a történész rendszerező készségét, hanem az illető iparágban jártas mechanikus, mérnök vagy egyéb szakember elmélyült mesterségbeli tudását is igényli.1

Így érkeztünk el ahhoz a „mezzo-világhoz”, amely egy régió, összefüggő tájegység, az „egészben a rész” vizsgálatát jelenti. Módszerében eddig ez a legszegényebb. Nincs kialakult szempontrendszere. Forrásbázisa is esetleges, csak támpontjai vannak, bár ezek esetenként értékes vázat alkothatnak. Ez a kutatásnak az az ága, amelyről most iszólnom kell, az a táj kutatás, amely konferenciánk münkaprogramja.

Amikor Dél-Dunántúl ipartörténeténeik kutatásához fogtam, elsőként az döbbentett meg, hogy ez a négy megyéből álló, és kívülről, s messziről közös gondokkal és problémákkal küzdő terület, amelynek lakói a „dunántúli” jelzőt szívesen és büszkén hangsúlyozzák - milyen sok kis tájegységre, külön-külön területre oszlik! Ebbe a kérdésbe nem kívánok most belemélyedni, erről más előadások szólnak.

Feladatomnak az általánosnak és a különlegesnek megvizsgálását tekintettem területünk iparának és ezen belül is az élelmiszeriparnak múltjára vonatkozóan.

Az a forráscsoport, amellyel ezt a témát megközelíteni és körvonalazni lehetett: a számok világa volt. Ez az, amellyel a „mozgó kép” alakulása nyomon követhető.

Ennek illusztrálására az 1890., 1900., 1910., 1920., 1930. és 1941. évi népszámlálás adatsorának értékelését választottam. (Lásd I. táblázat.) Az adatok szerint 1890-től 1941-ig az összes keresőhöz viszonyítottan az ipari keresők aránya Dól-Dünántúl négy megyéjében alig emelkedett, sőt pl. 1914-ben - igaz ez háborús esztendő volt! - az 1920-hoz és 1930-hoz képest az iparral foglalkozók aránya az összes keresőkéhez képest jelentékenyen esett. 1930-ban volt viszonylag a legkedvezőbb a kereső népességen belül az iparral foglalkozók aránya, de akkor sem érte el az összes keresőknek megyénként a 16, Péccsel együtt a 18%-át. Időkeresztmetszetben a legkevesebb volt az ipari keresők aránya Zala megyében (csak 1930-ban érte el a 12%-ot, a legmagasabb a terület legfontosabb ipari centrumával, Péccsel számított Baranyában (14-17%).*

E számiszerű kimutatás szerint Dél-Dunántúl területén az ipar „mostohagyerek” volt.

De hihetünk-e a számoknak? Milyen belső átrétegződésen ment át az ipar?

Világszerte az a jellemző a kapitalizmus társadalmi és gazdasági rendszerére, hogy a gyáripar hódít, előre tör. Mi a helyzet területünkön? Ismét a számokhoz kell folyamodnunk. Megvizsgáltam egy 1914. évi ipari címjegyzéket, amely szerint Dél-Dunántúlon ekkor 196 „gyárnak” tekintett üzem dolgozott, amelyben 14 096-14 816 munkást alkalmaztak, és a gépek lóerő teljesítőképessége 10 866,5 volt.2 Ha a számokból levo'njuk az utóbb Jugoszláviához csatolt hat élelmiszeripari üzem adatait, akkor 190 üzemben 13 552 munkást és 9761,5 lóerős gépparkot kapunk eredményül. - Ugyatacsak Dél-Dunántúlon 28 évvel később, 1942-ben 424 gyárüzem működött, amelyben átlag 14423, az idénymun-