Vaszary, 1974

Műveiből Kaposváron utoljára 1967-ben rendezett kiállítást a Magyar Nemzeti Galéria. Akkor a kiállítás katalógusának előszavában László Gyula megkapó sorokban vázolta emberi és művészi arculatát. „Monumentális alakját, kemény, egymásbaékelődő hatalmas formáit ki tudná feledni? Halk szava gyújtott és lelkesített, mindig az újat, a korszerűt ünnepelte - s most íme maga is múlt lett. Ha élne, tanítványait nyilván a most erjedő kifejezési módokra irányítaná, tiltakoznék a múlt mindenfajta felelevenítési kísérlete ellen. Egy Iokomotívnak több köze van a modern művészethez, mint Raffaelnek. Ez a mondása szinte szállóigévé vált. Vajon mit szólna a mester ahhoz, hogy születésének századik évfordulóján, itt szülötte földjén Kaposváron, megidézzük alakját és művészetét? Első szava nyilván az lenne: mi történik most Európa művészetében? Mert a magyar művészetet mindig az európai szerves részének, egyidejű alkotójának vallotta." Hátrahagyott művei közt vizsgálódva mi is ilyennek látjuk, illetőleg gondoljuk őt. ízig-vérig modern művésznek, aki ismerte a múlt eredményeit is, először megismerte azt, amit túlhaladott, s úgy haladta túl, hogy ami érték volt benne, azt megőrizte, felhasználta. Ezt a viszonyulást nemcsak a maga, hanem az utána következő nemzedékek számára is szinte kötelező erejűnek tartotta, ezenkívül művészi hitvallása a folytonosan újuló, és az európai távlatokba kapcsolódó magatartásformát sugározta. ,,Egy lokomotívnak több köze van a modern művészethez, mint Raffaelnek." Ezt az élesnek tűnő megállapítását nagyon is megalapozott felismerésekre támaszkodva tette. - Első mesterei a budapesti Mintarajziskolában nyilván még a hagyományok szellemében oktatták (Székely Bertalan és Greguss János), magyar földön kicsit a német nyelvterületen kialakult akadémiák szellemében. Tulajdonképpen ez folytatódott felkészülésének müncheni szakaszában is. Mesterei azt hitték, hogy ők a hagyományok őrzői, ők azok, akik a művészettörténet által megszentelt klasszikusok tanulságait tovább adják, és védik az egyre jobban „hanyatló", és a klasszikus normáktól „eltévelyedő" modern művészettel szemben. S hogy Raffaelnél maradjunk, megemlítjük, hogy Raffaelnek és társainak, valamint az utánuk következő „manieristák"-nak külsőségeiből vettek át több mindent azok a művészek (Vaszary pályakezdése idején), akik magukat „praeraffaeliták"-nak nevezték, s érzékeltetni kívánták ezzel azt, hogy a Raffael előtti (!) művészet, a korareneszansz sőt a trecento keresetlen báját, emelkedett őszinte kifejező erejét szeretnék újrakölteni, hogy a modern gépipar nyomán egyre jobban elgépiesedő emberi társadalomnak, a szerintük kiüresedő modern művészettel szemben, valami mélyebbet, emberségesebbet adjanak. Az esetek nagy részében nem volt igazuk e művészeknek, illetőleg részigazságokban bízva haladtak útjukon.