Vaszary, 1974

ritmusból egyik legtöbbet kifejező művészünk volt ő. És mindig — akár a világ uralkodó életérzését, akár a maga szubjektív tudattartalmait, vagy éppen hangulatait festette - sajátos és korszerű kifejező eszközökkel élt. Mindig kulturáltan, mindig az európai fejlődés ismeretében, és mindig úgy festett, hogy az a forma és az az érzés, mely képeit élteti csak a mi viszonyaink közt jöhetett létre. Többen megjegyezték vele kapcsolatosan, hogy kitűnően beszélte az irodalmi francia nyelvet, és végig megőrzött magyar beszédében valamit a somogyi kiejtésből. Megállás nélkül dolgozott. Rengeteg vázlatrajzát végignézve, Mednyánszky László őserejű termékenysége jut eszünkbe. Ezt a bőségét a kortársak is észrevették, s megjegyezték, hogy: ,,. . . ő, akit a cselekvés vágyának óriás dinamói hajtanak, sokszor talán éppen azért nem jutott el az alkotás nagy tetteihez, mert elzsongította a modern élet bábeli zűrzavara, narkotizálta az örökös feszültség". Nem azért idéztük az egykori kritikus megállapítását, hogy ezzel azokhoz csatlakozzunk, akik (elemző vizsgálat nélkül) szeretik kisebbíteni jelentőségét, hanem azért, mert mi is gyakran küzdünk, hogy e gazdag életműből a legszerencsésebben választhassuk ki azokat az alkotásokat, amelyeken leginkább saját kora hangján szólalt meg, s leginkább kora problémáit mondta el. De ha megleljük ezeket, bármelyik korszakára gondoljunk is, a mélyen érző, a társadalmi tudattal élő, a fejlődést szolgáló, a semmi technikai akadályt nem ismerő művész nagyszerű megnyilvánulásának leszünk a tanúi. Szíj Béla