Szapu Magda: Gyermekjátékok (Válogatás Együd Árpád néprajzi gyűjtéseiből 3. Kaposvár, 1996)
KIOLVASÓK
A játékok nemzetköziségét már rég felismerte a kutatás. Ez érvényes természetesen a kiolvasókra is. A gyakran együtt játszó, összeszokott gyermekcsoportban többnyire jelentkezés, illetve kijelölés révén dől el, hogy ki lesz a játék főszereplője. A játékok egy részénél azonban szükség van kiolvasókra is, főleg a csapatjátékok előtt, amikor el kell dönteni, melyik csapat kezdjen, vagy olyankor, ha egy kellemetlen szerepre nincs vállalkozó. Szűkebb értelemben kiolvasónak csak a mondókával való kiolvasást nevezzük. A játszók körbe állnak, egy középen áll, és ütemesen mondja, illetve énekli a mondókát. Minden negyedre rámutat egy gyerekre, s akire a mondóka utolsó szótagja esik, az lesz a következő játék főszereplője. A hangsúlyozás minden esetben független a szövegtől, a szavak természetes hangsúlyától. Játsszák úgy is, hogy a gyerekek két összeszorított öklüket tartják előre, arra üt a középső. Amelyikre az utolsó szótag esik, azt az öklöt hátradugják. Akinek mindkét öklét kiszámolták, félreáll, s aki a végére marad, az lesz a főszereplő. A kiolvasóversek világszerte ismertek, a nemzetközi változatok meglepő párhuzamokat és hasonlóságokat mutatnak. Fő jellemzőik közé tartozik az erőteljes ritmus és az értelmetlen szavak gyakori használata. A magyar kiolvasóversekben megtalálhatók a szomszéd népek, illetve a magyarországi nemzetiségek nyelvének nyomai is: német, szlovák, szerb, román szavak torzított, el magyarosított formában. Az átvételek kölcsönösek: az együtt játszó gyerekek átveszik egymástól a jó hangzású, jó ritmusú mondókákat, s az értelmetlenség a legkevésbé sem zavarja őket (vö. Lázár K. 1990:644-645.). Igen sokféle kiolvasó mondókát ismerünk a néhány szavastól a hosszú láncversekig. Ez utóbbiról Együd külön tanulmányt is publikált (Együd A. 1978.). A dallamlejegyzés szükségességéről Kodály írt ( 1951 :XVIL). „A dallam a szöveg épségének őrzője". Ezért a gyermekverseket, kiolvasókat kottával együtt szükséges feljegyezni. A kiolvasónak akkor is van ritmusa, ha szövege nem mindig egyértelmű. A dallamnélküli mondókák hanglejtése gyakran eltér a közönséges szövegtől, azt pedig jelezni kell, vallotta Kodály Zoltán. Gönczi a Kiolvasó mondókák címszó alatt a következőt írja (Gönczi F. 1949:5.): „Fiúk s leányok összeállnak körbe, vagy sorba. Egy köztük a kiolvasó, aki a vers mondásakor a kör közepén áll, vagy ha sorban állnak, a sor előtt s minden szónál az ujjával mást-mást bök meg. A hosszabb szónál kettőt bök meg. Akire az utolsó szó esik, annak ki kell állnia. Azután elölről kezdi a kiolvasást s végigcsinálja, míg az utolsónál kettőjük között olvas ki; amelyikre az utolsó szó esik, az kimegy s az lesz a kiolvasó. O marad a nyertes." EGY, KETTŐ, HÁROM, NÉGY Egy, kettő, három, négy, Csak a falu végére. Kopasz barát, hová mégy? Szil - szál - szalmaszál, Nem megyek én messzire, Tengericki, cucc ki Pál! (EH 218/A sz.sz., LÁBOD, AK: 10-12 éves iskolás gyerekek, Gy: Orbán Csaba, Gyi: 1975.)
