Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Gyenes Zsolt: "Szignál kultúra" - Látható hangzások
SZIGNÁL KULTÚRA” - LÁTHATÓ HANGZÁSOK 353 2. ábra. Frame-buffer állókockák egy teszt-videóból. A szerző munkája. 2019. alakul a mozgókép vízszintes, illetve függőleges sorainak rendszere. A síkszerű rendszer meghajlik, térbe fordul; kecses „táncot járhatnak” a sorok (4. ábra). Ennek a két korai média-eszköznek a felelevenítése ebben a tanulmányban azért történt, hogy plasztikusabbá váljék az a gondolkodás, ami a mai, kortárs művészetünkben is jelen van, fontos. Az említett eszközöket nem lehet mással pótolni; ezért nem is érdemes megkísérelni ezt. Szóval nem célszerű megfeledkezni róluk; ez mindenképpen luxus lenne egy kísérletező művész számára. A többször említett fúziók, hibrid megoldások tehát további, végtelen, új lehetőségek számára nyitnak kapukat. Most egy kis ideig kanyarodjunk más irányba, bár szélesebb értelemben vett témánknál maradunk továbbra is. Nézzük meg, hogy mi volt a helyzet házunk táján a videóművészet nyugati aranykorában és az átmeneti időszakban, az 1990-es években, illetve annak milyen következményeit tapasztalhatjuk napjainkban. Míg Nyugat-Európában, Amerikában és Japánban a videóművészet múzeumok és nagy galériák gyűjteményeiben vannak elhelyezve, becsben tartva évtizedek 3. ábra. Wobbulator. Signal Culture, Owego, New York, USA. A szerző fotója. 2019. óta, addig nálunk, ha bemegyünk egy képző/művészeti múzeumba, nem igazán találkozunk az említett típusú műalkotásokkal. Ennek bizonyosan számtalan oka van; gazdasági, szociális, történelmi, stb. Peternák Miklós és csapata néhány évtizede elindítottak egy nagyon értékes akciót, folyamatot; igyekeztek összegyűjteni, katalogizálni, publikálni a nevezett terület, a média/videó művészet néhány prominens magyar képviselőjének emblematikus művét.5 A videó használatának egy fontos, de „csak” egyik irányú megoldásaira fókuszáltak. Az online ma is elérhető alkotások egyoldalú válogatás eredményei, így aránytalanságot tükröznek. Azontúl egy minimális, rendszerezetlen műegyüttes érhető csak el a közönség számára. Hol vannak az absztraktok, a végletekig kísérletezők, a „jelre” önmagára reflektáló videó-, vagy médiaművészek alkotásai? Mi a sorsa, ki dolgozta fel, hol érhető el az olyan köz-, magángyűjtemények videóművei, mint például a Mediawave vagy a Retina (1990-es és a korai 2000-es évek termésére gondolunk leginkább)? Most már, nem kis túlzással azt kell mondani, hogy (sajnos) nem késő, mert már nem lehet megfelelő módon összeszedni, katalogizálni a „klasszikus” magyar videóműveket... De térjünk vissza a címben jelzett témához és folytassuk megkezdett gondolatmenetünket. Ebben a második nagyobb egységben olyan műveket mutatunk be, melyek a Signal Culture stúdiójában, Owego-ban készültek, vagy erős szálakkal kötődnek a központhoz. A példák mindegyikében, - ahogyan azt már talán érintettük tanulmányunkban korábban is a klasszikus videóművek kapcsán, - a hang és a mozgókép társként, mellérendelt viszonyba kerül egymással, az egyik a másikat generálja. Sajátos párbeszéd valósul meg a különböző karakterű médiumok között. Zene a szemnek, vagy esetleg fordítva is működik a dolog?! Az első példánk egy közel négy és fél perc hosszú, 1981-ből, a klasszikus (video)időkből származó mű; Alan PoweI és Connie Coleman Electronic Sonnet-5 http://www.c3.hu/collection/videomuveszet/ (2020. 03. 01.)
