Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
278 HAUPTMAN GYÖNGYI 5. ábra. Elepen készített karácsonyi képeslap a Veress család levélgyűjteményéből. Fertőző megbetegedés (pl. hasmenés, fertőző májgyulladás) valamennyi táborban előfordult. Nagyobb, a táborlakókat megtizedelő járvány azonban sehol sem volt. A táborok egészségügyi felügyeletét a hetente - Veressné leveléből tudjuk, hogy Elepre péntekenként - kijáró orvos látta el, ill. a táborbeli segítsége: kitelepített orvos, asszisztens, ápolónővér. Más napokon azonban nem volt kihez segítségért fordulni: Meghalt az első társunk. Egy bácsi, akit alighanem a guta ütött meg.47 Minden pénteken jön orvos ide Debrecenből, de a bácsinak peche volt, mert szombaton érte a baj, pár napig halódott és el is végezte, pap nélkül fekszik a hortobágyi vadvirágok alatt.48 Az orvos döntött a kórházi beutalásokról is. A debreceni kórházban az emberséges orvosok igyekeztek minél tovább bent tartani a betegeket, a szülő nőket, hogy minél később kelljen visszamenniük az embertelen körülmények közé. A nagyatádiak különösen örültek, mert egy atádi származású fiatal orvos is dolgozott a kórházban, aki megpróbált mindenben segíteni a hozzá kerülő betegeknek. Különösen sok asszony került kórházba nőgyógyászati megbetegedésekkel: ,,B. kertészné is, A.-né (az én kolléganőm) és még többen vérzünk az asszonyok közül, 2-nek leszakadt a munka közben a méhe, az atádi K.M. méhgyulladást kapott. Szépen nézünk ki asszonyoki Általában elég sok a beteg. A fogaink is mennek tönkre. Hát így." (1953. május 26.) 47 Szélütés, stroke 48 1952. június 29. Mélyen megrendítő volt az elepi halál. A hozzátartozókat sújtó gyászt nem kísérhette a szabad életben megszokott temetési szertartás, az egyházi búcsúztatás, a rokonok, ismerősök, szomszédok együttérzést, lelki támaszt nyújtó jelenléte. Egy fiatalasszony haláláról olvashatunk Veress Dezsőné 1953. március 8-i levelében: „Már napok óta nagy betegünk volt a tanyában. Egy szentgotthárdi asszonyka. Tegnap egész nap agonizált, az éjjel meghalt. Tegnap imádkoztunk mellette, ma gyertyát gyújtottunk, az egyik asszony meghintette szentelt vízzel, az emberek deszkából már koporsót ácsoltak, beleraktuk, másik asszonynak volt selyempapírja, rózsaszín, - azt szemfedőnek használtuk, aztán jött a szekér, kezébe adtuk szegénynek Jutka, Peti és Anyuka képe fölül az elepi barkát, aztán „kikísértük” az iskola faházába. Az ura és 10 éves kisfia álltak, mi pár vályogtéglára raktuk, imádkoztunk, aztán hazajöttünk. A szekér megfordult, hozta az ebédet, szegény asszonykát holnap elföldeljük. Ez már a negyedik a tanyánkon!” Rabok és „szabadok” - sokféle árnyalat Érdemes egy pillantást vetni arra, hogyan emlékeznek a kitelepítettek a gazdaságban dolgozó szabad munkásokkal, a környéken lakókkal, illetve az őket őrző rendőrökkel való viszonyukra, kapcsolatukra. A kitelepítés idején 14 éves kislány számára az egyik legmegdöbbentőbb tapasztalat volt az, hogy az ottani szabad munkások őket „bűnözőknek” tekintették, és tartottak tőlük, kerülték őket:
