Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Hauptman Gyöngyi: "Mi életfogytiglani, vagy rezsimfogytiglani kényszermunkások vagyunk." Emlékek az 1952. májusi nagyatádi kitelepítésről
„Ml ÉLETFOGYTIGLANI, VAGY REZSIMFOGYTIGLANI KÉNYSZERMUNKÁSOK 271 VAGYUNK.” EMLÉKEK AZ 1952. MÁJUSI NAGYATÁDI KITELEPÍTÉSRŐL 2. ábra. Nagyatád - Elep. A térképen az 1952. októberi kitelepítés helyszínei is láthatók. Térkép: Huszár Endre 512 embert.19 Az alábbiakban a Veress-levelekben és a visszaemlékezésekben egyaránt hangsúlyosan felmerülő témakörök mentén kísérem végig a történteket. Az elhurcolás A beszélgetésünk idején 95 éves interjúalanyom 1952-ben 29 éves fiatalasszony volt, akit férjével, két - 6 és 8 éves - gyermekükkel, és idős apósával együtt deportáltak. Ő így emlékezett vissza az elhurcolás éjszakájára: „Hát éjjel tíz órakor jöttek, fölköltöttek, mondták, hogy fél óra. Na, most félóra alatt az ember szedjen össze mindent, öltöztesse fel a két gyereket. Föl is kell költeni, nehogy frász jöjjön rájuk. Akkor mondtam nekik, hogy elmegyünk máshová lakni, jöttek értünk a katona bácsik. Gyorsan szedjetek, öltözködjetek, szedjétek a ruhátokat, meg a játékot, amit akartok. És akkor elkezdtük összepakolni. Nagy szerencsénk volt, mert volt egy nagy láda a padláson. Valamikor a cérnagyár árusította ki, és abba mindent beledobáltunk. [...] Na, most ez érdekes: a kiskatonák elég rendesek voltak. Mondták, hogy lehet, az én szüléimét is viszik, én nem tehetek róla, engem ide küldtek. [...] Akkor mondom, egy szem kenyerem nincs.” [Ekkor a katonák megengedték neki, hogy bekopogjon a szomszédba, és a szomszédok szóltak a szülőknek, hogy viszik őket - ők hoztak kenyeret és tejet]. Hát, amit összekapkodott az 19 Saád (szerk.), 2005: 29. 74. lábjegyzet. ember félóra alatt! Hát, volt olyan a Hortobágyon, akinek egy tányérja nem volt. [...] Akkor az volt a szerencsém, hogy Taranyból egy évvel előbb már vittek. És akkor mesélték, hogy nem vittek vizet, és egész úton, egész a Hortobágyig nem volt vizük. Erre nekünk volt sok, mert hordtuk az artéziról [artézi kútról) az ivóvizet. Én három vagy négy kannát gyorsan megtöltöttem vízzel. Nekünk volt vizünk. m Dukai Róbertné Solymosi Mária 1952-ben 14 éves volt, éppen az utolsó heteket töltötte az általános iskolában. Ő így idézte fel az elhurcolás éjszakáját: „... nyolcadikos voltam, és Keszthelyen voltunk osztálykiránduláson, és éjjel fél egyes vonattal jöttünk haza, és alig hogy lefeküdtem, aludtam, és jöttek, zörögtek, és kék ávósok voltak. Nem tudom, hányán, de többen voltak, öten-hatan biztos voltak, de az is lehet, hogy többen, nem tudom, és akkor, mikor az apu kinyitotta az előszobaajtót, akkor mondta, hogy pakoljanak össze félóra alatt, amit tudnak, gyorsan, mert ki lesznek telepítve Hortobágyra. ”20 21 20 Interjú Horváth Istvánnéval; Az idős asszonnyal való beszélgetés azért is volt külön értékes, mert az interjúk készítésének idején (2015- 2018) már nagyon kevés egykori kitelepítette! lehetett találkozni, aki felnőttként élte át az eseményeket. Leginkább - az idő előrehaladása miatt - már csak azok érhetők el, akik kamaszként vagy még egészen kisgyermekként szenvedték el a történteket. Az ő visszaemlékezéseik ugyanolyan értékesek, ám gyermekként természetesen másként láttak, éltek meg dolgokat, mint a minden felelősséget vállalni kénytelen szüleik generációja. Nagyon érdekes ebből a szempontból Kunt Gergely tanulmánya, amely egy kamaszlány naplójának elemzésén keresztül mutatja be a kitelepitést. Kunt, 2015. 21 Dukai Róbertnével készített interjú részlete, 2018.11.21.
