Juhász Magdolna (szerk.): A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum közleményei 7. (Kaposvár, 2020)
Szatlóczki Gábor: A nemzetségi szállásoktól a vármegyékig. Adalékok és párhuzamok Somogy megye 10-11. századi településtörténetéhez
A NEMZETSÉGI SZÁLLÁSOKTÓL A VÁRMEGYÉKIG 149 en már a 10. századtól csak az uruszágok/uraságok összessége tartozott bele, így az országlakosok kifejezés tartalma alatt is pusztán a későbbi nemességet értették. A mai fogalmaink szerinti „társadalom” tehát két, élesen elkülönülő csoportból állt, amelyek külön közösséget alkottak és köztük csak különös királyi kegy - nemesség és birodalom adományozása - révén nyílt alkalmi átjárás.88 A 10. századi ország közösségét e képen a honfoglaló szabad népesség egésze, míg a 11. századtól az ő leszármazottjaik és a királyi kegy révén a nemesek közé, avagy az országba, mint közösségbe befogadott közönséges származásúak és idegen jövevények alkották. A régészettudomány által mesterségesen meghatározott un. „köznép" ily módon az ország 10-11. századi társadalmának, mint közösségnek, sem része, sem bárminemű jogviszonnyal rendelkező köznépe nem volt! Látszólag az egyetlen kivételt csupán azok a hagyomány szerint már a 11. századtól megjelenő és egy-egy településre szorítkozó szabad királyi civitasok (pl. Fehérvár) jelentették, amelyek többnyire hospes eredetű polgárai a szabad bíróválasztás és ítélkezés kiváltságával, a 14-15. századtól kezdve a törvények és a rendek által is elismert módon (lényegében az ország közösségébe befogadva) ispáni közhatalmat nyertek, azonban azt nem egyénenként, hanem mint közösség bírták.89 Ellenben a honfoglalók társadalma önmagában is két részből állt, lévén megvolt a maga közönséges, saját urasággal nem bíró, csak a szolgái személyét és talpalatnyi szállását (sessio/curia nobilitaris) magáénak tudó, többnyire az uraiknak szolgáló, de szabad jogállású köznépe, másként a későbbi királyi szerviensek, a kis- és egyházhelyes nemesség ősei. Az egyházhelyes nemesek ugyanis az ország közösségén belül alapvetően elkülönültek, mind a civitasok szabad jogállású csoportjától, mind az uraságot/ispánságot tartó (veláltartó, homo possessionatus) nemesektől, aszerint, hogy urasággal, másként ispáni/bírói közhatalommal és az azt eltartó birodalommal (possesio) nem bírtak, udvarhelyeiken csak zsellérek éltek, így szolgáló jobbágyokkal sem rendelkeztek. Megkülönböztette őket maga a nemes szó is, amely eleinte csak az urakra vonatkozott, lévén eredetileg azon nemmel/ nemzetséggel rendelkező embert jelentette, aki úrsága jogalapját, az azt szerző őse nemzetéből vezette le.90 Bár hagyományaik szerint Szent István is meghagyta a szabadságukat, és nem kényszerítette őket az ispánok és a civitasok kötelékébe, de a nemzetségi eredetű uraságot bíró nemesekkel és a királyi adományosokkal, végül csak 1267-ben lettek a törvények szerint is teljesen egyenjogúak.91 A hétköznapokban azonban a nemesség két rétege sosem vált egyenrangúvá, hiszen az uraságok túlnyomó többségét továbbra is a nemzetségekből származó, vagy velük rokonságba került családok bírták. Számarányuk az uraságot tartó réteghez képest vélhetően viszonylagosan állandó maradt a 10. századtól végig a középkoron át, bár jóval nagyobb arányban kerültek közéjük beházasodás útján ignobilis polgári származásúak. A legnépesebb egyházhelyes nemesi közösségekkel bíró 16. századi Vas és Zala megyékben, a 300-400 uraságot tartó nemesi családfőre, mintegy 1000-1300 közönséges nemes jutott.92 Az „ország” két nemességének egymáshoz való arányát a 10-11. században csak becsülni lehet, bár éppen a szállási temetők sírszámai alapján, hasonló, 3-5-szörös arányok mutatkoznak, mint a középkorban. Végezetül megjegyezendő, hogy a régészeti terminológia által meghatározott tárgyi hagyatékból jól elkülöníthetően, és közvetlenül eredeztethető az államalkotó ország, másként a szabadok (nemesek) közössége, illetve attól külön a rabszolga jogviszonyú alávetett népességből a hosszas folyamat végeredményeként a 14. századra egységesülő közönséges szabad polgárság és zsellérség. Ennél fogva pedig a 10. századi honfoglalók szabad társadalmának az un. „köznépi” temetők népe nem tekinthető egyenjogú tagjának, másként jogviszony szerint a magyar „törzsszövetség” „államalkotó” részének sem! Ebből pedig egyenesen következik, hogy a 10-11. századi társadalmi folyamatok eredményeként egy „etnikailag” és nyelvileg egységes honfoglaló csoportból, nem jöhetett volna létre egy egymástól elkülönülő, hármas tagolódású társadalomszerkezet, márpedig a honfoglalók régészeti hagyatéka és az írott források ez utóbbit mutatják. Irodalom Bándi Zs. 1986: A szakácsi pálos kolostor középkori oklevelei. - Somogy megye múltjából 17. Kaposvár 1986. 27-65. Bárdos E. 1991: Somogyjád-Gépállomás, honfoglaláskori temető. - In: Régészeti Füzetek I/43. Budapest 1991.41. Borsa I. 1998: A somogyi konvent oklevelei az Országos Levéltárban.- Somogy megye múltjából 29. Kaposvár 1998. 3-40. Botka T. 1872: A vármegyék első alakulásáról és őskori szervezetéről. Negyedik közlemény. - Századok 6. Pest 1872. 23-38. 88 Tripartitum 1611. 16. 89 A14. századra számos civitas elnyerte az ispáni közhatalmat, azonban többségük esetében az megmaradt a királyi birtokigazgatás tartományi ispánsági kereti között, Így eladományozásukkal végképp megrekedtek a jogi fejlődés útján. Tripartitum 1611.463-465. Budenz J. 1874: Valal (Valál). - Magyar Nyelvőr 3. Budapest 1874. 291-292. Corpus Statutorum I.: Corpus Statutorum Hungáriáé Municipalium I. A magyar törvényhatóságok jogszabályainak gyűjteménye I. Az erdélyi törvényhatóságok jogszabályai. Kolosvári Sándor, Óvári Kelemen. Budapest 1885. Engel P. 2001: Magyarország a középkor végén: digitális térkép és adatbázis. Szerk.: Engel Pál. Budapest 2001. 90 Györffy 1959. 15. 91 A királyi szerviensekre lásd Szűcs 1984. 341-394. 92 1549-ben a Vas megyei rovásadó szerint 266 veláltartó és mintegy 1000 fő egyházhelyes családfő élt, míg Zalában 380 veláltartóra, kb. 1300 egyházhelyes jutott. Szatlóczki 2019a. 18.
