Juhász Magdolna (szerk.): A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 4. (Kaposvár, 2016)
Sánta Gábor: Zalavári tüskevár
382 SÁNTA GÁBOR 3. ábra. Gulio Turco alaprajza 4. ábra. Gyulay Rudolf alaprajza A templomtól és temetőjétől keletre - püspöki oklevél dokumentálja, hogy - 1222-ben már biztosan állt a négyzetes alaprajzú, toronyszerű épület, Guilio Turco hadmérnök alaprajza szerint „a palánkon egy szilárd (kő) építményi] kapuszerű nyíláson és egy rövidke hídon át lehet száraz területre jutni - állapította meg Iványi Béla. - Egyébként a palánkot is mindenütt víz, mocsár veszi körül".11 Ebben egykor csónakon vagy az ún. lábashíd- és dorongutakon lehetett közlekedni. Ezeket az esetenként három méternél is hosszabb cölöpöket a modern mezőgazdasági munkálatok tűntették el véglegesen. Csalog József terepbejárásokon állapította meg, hogy „Zalavár és Szabar között, illetve a zalavári vár körül egykor egy egész cölöpút-rendszer létezett”. A XII. és a XVI. század között e tölgyfa „cölöpsorok közét rőzsével, földdel töltötték ki, és az utat töltésszerűvé tették. [...] Lehet, hogy ugyanakkor dorongúttá is átalakították a tönkrement régi hidakat, azaz a cölöpök közeit földdel, rőzsével kitöltötték, a töltelékanyag tetejére pedig keresztben és sűrűn egymás mellé dorongokat fektettek”. A környéket alaposan bejáró Csalog József szerint „a cölöputak teljes hossza kb. 6500 méter. Valamennyi út középpontja az egykori zalavári vár, de egy részük nemcsak a Zala völgy két partjával köti azt össze, hanem a vár körül a lápból kiemelkedő kisebb szigetekkel is”. Legtovább a zalavár-szabari országút cölöpsora maradt fenn, és ennek „töltése a késői időkben éppen a vár törmelékéből lett pótolva. [...] A leírt leletkörülményekből világosan következik, hogy a pallómaradványok annak a padozatnak a részei, amelyekkel a tóba vert cölöpöket hídlásszerűen letakarták". A korábbi lábashídutak zömét tehát feltehetően a XII. és XVI. század között alakították át dorongutakká.12 11 Iványi Béla i. m. 12 Csalog József: Hid- és dorongutak Zalavár környékén. A Göcseji Múzeum Közleményei 9. (1960) 137-148. Az újabb feltárások tanulságait összegző Ritoók Ágnes azzal zárta téziseit, hogy „a XIII. század második felében megpecsételődik a várszigeti település sorsa”. A tatárjárás utáni közigazgatási átalakítások nyomán „a környék azon települései kaptak kiváltságokat, és indulhattak fejlődésnek, amelyeken forgalmas utak haladtak át. A Vársziget pedig csak ezek közelében, de rajtuk kívül feküdt. Jelentőségét a késő középkorban - a monostor hiteles hellyé válásának köszönhetően - mégsem veszítette el teljesen”. A törökök kiűzése után Lipót császár 1702-ben - a többi Balaton környéki végvárhoz hasonlóan - az el- mocsarasodott zalavári erődítményt is felrobbantatta. A romokat ezután a környékbeliek tekintették szabad prédának. így „a Várszigeten ma már nyoma sincsen erősítésnek, mert a XVIII. század közepétől ennek maradványait hordták el a közeli és távolabb építkezésekhez, utak létesítéséhez”. Az ekkoriban „széthordott, kibányászott romok nagyrészt abból az erődítésből származtak, amelyet a Bécsből küldött olasz hadimérnök, Giulio Turco 1569. évi felméréséből ismerünk”.13 Az alaprajzot Fehér Géza körültekintően értelmezte, nyomatékkai hangsúlyozva, hogy a mérnök mindenekelőtt „a várat rajzolta, a benne lévő épületek pontos rajzával nem sokat törődött - mérése is bizonyosan csak »lépés« volt -, a mi ölben való számításunk is csak megközelítő számítás. Ásatásunk eredménye nagyjából egyezik Turco rajzával”.14 Az ásatásvezetést megöröklő Cs. Sós Ágnes is arra hívja fel a figyelmet, hogy „a Turco-féle rajzon ábrázolt vár lokalizására vonatkozólag meg lehet jegyezni, hogy a sziget déli részének átvágásakor kapott adatokból indultunk ki 13 Cs. Sós. Ágnes: Zalavár a középkorban. H. és é. n. [Zalaegerszeg, 1985.] 3. 14 Fehér Géza: Zalavári ásatások. 1951-1952. Archeológiái Értesítő 80. (1953) 31-53.
