Juhász Magdolna (szerk.): A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 4. (Kaposvár, 2016)
Hauptman Gyöngyi: „…a harctéren voltam az első világháborúban 1918. november 18-ig”. A Nagy Háború – egy élettörténet fordulópontja
342 HAUPTMAN GYÖNGYI hadsereg többi katonája, kénytelenek voltak visszavonulni eredeti állásaikba. Az alig néhány napos harcok alatt halottakban, sebesültekben, foglyokban mintegy 150 ezer embert vesztett a hadsereg. Érdemes ezen a ponton felidézni Veress Dezső szavait, hogy a veszteségek tükrében értékelni lehessen azok valódi jelentőségét: „Nem sebesültem, nem voltam komolyabb beteg, - nem voltam fogságban. ”23 Veress Dezső erősen megfogyatkozott ezredét június végén kivonták a harcokból, és a megmaradt csapatok augusztus végéig karhatalmi szolgálatokat teljesítettek Horvátországban, később Budapesten. Szeptember elején azonban újra Olaszországba, a Brenta folyó völgyébe vezényelték a katonákat, ahol a háború végéig Monte Sisemolt védelmezték.24 Október második felében megindult az antant csapatok végső támadása, amelynek a teljesen legyengült osztrák-magyar csapatok már nem tudtak ellenállni, s a hadsereg mindenütt rendezetlenül vonult vissza. Az osztrák-magyar kormány november 3-án aláírta a fegyverszünetet, amelynek feltételei között szerepelt, hogy húsz békeállományú hadosztály kivételével le kell szerelni az egész hadsereget, továbbá ki kell üríteni minden megszállt területet.25 Ezek a pontok közvetlenül érintették a 24. gyalogezred megmaradt katonáit, így Veress Dezsőt is. A Zilahon 1918. december 3-án kiállított igazolványa szerint az orvos által „ragálymentesnek találtatott” tartalékos hadnagy „a leszereléskor a katonai szolgálatból elbocsáttatott”, és valószínűleg a lapon állandó tartózkodási helyül megjelölt Brassóba ment, ahol akkor családja is lakott.26 Ezek tehát azok a pőre adatok, amelyek a dokumentumok és egy, a témát konkrétan, ám csupán futólag érintő történeti munka alapján elmondhatók. Arról azonban, hogyan élte meg (és túl) Veress Dezső e negyvenegy hónapot, tulajdonképpen semmit nem árulnak el: milyen megfontolások alapján, milyen eszményeket szem előtt tartva vonult be önkéntesként, mindössze 19 évesen, megszakítva éppen csak elkezdett jogi tanulmányait; milyen (minden bizonnyal életre szóló) tapasztalatokat szerzett a hadsereg működésével, a háború, az erőszak, a pusztulás és pusztítás „természetével” kapcsolatosan; milyen emlékképeket őrzött magában, melyekről (családi körben legalábbis) sohasem beszélt. Fia mindössze két történetre emlékszik, melyeket apja mesélt a családban a háborúval kapcsolatban: mindkettő a véletlen és szerencsés túlélést példázza. Elbeszélése szerint édesapja „soha nem szerette a fémsisakot hordani. Egyszer, amikor valami rohamozás közben futni kellett, nem tudta hirtelen hová tenni, és a fejébe csapta. Abban a pillanatban egy golyó érte [a sisakot]. Elhajította, és soha többé nem használta. ”A másik történet: a katonák futóárkokban és a mellettük ásott bunkerekben éltek. Egyszer egy patkány ment át édesapja bunkerjén, aki undo23 Részlet az 1963. december 1-jén írt Elmélkedések kezdetű önéletrajzi szövegből (nagyatádi Városi Múzeum dokumentumgyűjteménye) 24 Endes, 1998: 444. 25 Lásd: Galántai, 1988:482-485. 26 Lásd: katonai önéletrajz rodott tőle, ezért átment egy másik bunkerbe. Éppen akkor egy akna csapott be arra a helyre, ahonnan ő kilépett.27 (3., 4, és 5. ábra) Stéphane Audoin-Rouzeau és Anette Becker 1914- 1918, az újraírt háború című könyve közvetetten fogódzókat nyújthat e kérdések néhány vetületének megvilágításához.28 Éppen azért, mert Az újraírt háború nem hadtörténeti munka: a háborúkutatás új eredményeit ismerteti és foglalja össze, miközben - eddig nem tárgyalt szempontok alapján - újragondolja a 20. század e kiemelkedően fontos eseményét. A feldolgozás szemléletének újszerűsége abban rejlik, hogy a szerzők - a kulturális antropológiától ösztönözve - a háborút átélt kortársak indíttatásaira kíváncsiak, és olyan megközelítések felől vizsgálják azt, mint az erőszak, a reprezentációk és a gyász megnyilvánulásainak értelmezése. Noha elemzésük alapvetően a nyugat-európai országokra vonatkozik, a felkínált megközelítések - a szükséges változtatásokkal - a magyar példára is alkalmazhatók.29 Az egyik problémakör, ami Veress Dezső hadba vonulásának motivációival kapcsolatosan is felmerül, az a háború kitörésekor minden hadviselő félnél megfigyelhető egyöntetű és sodró erejű lelkesedés, amit „lehetetlen ésszerű fogalmakkal megragadni”.30 A szerzők a „nemzeti érzület”31 heves, leküzdhetetlen erejű felfakadásában, a haza eszméjének - még a kortársak számára is meglepő - felülkerekedésében találják meg e lelkesedés magyarázatát. A nemzet és a föld meg- védelmezésének eszméje, az önvédelem érzése mindenütt jelen volt a kortársak gondolkodásában, és az adott pillanatban minden más lehetséges szolidaritáson felülemelkedett. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a nacionalizmus olyan sikeres, mindent átható ideológia volt a korszakban, hogy az emberek képesek voltak ölni és meghalni nemzetükért.32 Ennek a kezdeti kollektív lendületnek a mértékére és erejére a szerzők szerint az önkéntesség jelensége világít rá leginkább: az a tény, hogy - országonként eltérő arányban ugyan, de - mindenütt nagy volt az önkéntes jelentkezők aránya.33 Ez a kezdeti egyetértés a nemzet megvédelmezésé- vel kapcsolatban a háború során - az óriási áldozatok és az itt-ott előforduló törések ellenére is - gyakorlatilag mindvégig fennmaradt. A témával kapcsolatosan a 27 A VP-rel 2007. augusztus 24-én készített interjú alapján. 28 Nem célom itt e hatalmas és összetett témakörnek még csak megközelítőleg mélyreható elemzése sem, pusztán néhány szempontot ragadtam ki, amelyeket az itt feldolgozott téma megközelítésében hasznosnak gondoltam. 29 A fordító, Fisli Éva előszava alapján. Audoin-Rouzeau - Becker, 2006: 8. 30 Audoin-Rouzeau - Becker, 2006: 79 31 Uo.: 80. 32 Eriksen, 2006: 348. 33 Az önkéntesség fogalma az Osztrák-Magyar Monarchia esetében nem az „önszántából" jelentésben értendő, ugyanis, 1868-tól, az általános hadkötelezettség bevezetésétől fogva mindenkit, aki középiskolai végbizonyítvánnyal, illetve önálló egzisztenciával rendelkezett, önkéntesként vonultattak be és a vizsga után tartalékos tisztté léptettek elő. így értendő Veress Dezső „önkéntes" hadba vonulása is, ami ezzel együtt nyilvánvalóan nem nélkülözte a hazafias érzés, lelkesedés fent bemutatott elemeit. S ezzel együtt nem zárja ki, hogy voltak a hadseregben valódi „önkéntesek" is. Lásd: Kövér, 2004: 107.
