A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 3. (Kaposvár, 2014)
Lanszkiné Széles Gabriella: Fonó és Kisgyalán községek gazdasági épületeiben alkalmazott tartástechnológiai eljárások változása a 20. század második felében
258 LANSZKINÉ SZÉLES GABRIELLA ték el a szopós borjakat, valamint az ágyat a kint alvó családtag számára. Legtöbb helyen téglából készített úgynevezett „borjú választék” található, ha ez ajtóval ellátott, akkor zárt kötetlen tartásról van szó (5. ábra). Ha nyitott a borjú számára biztosított hely, kötött tartásról, beszélhetünk. Amikor a borjú nem került eladásra a választás után, átkerült a vele szemközti oldalra, így minden korcsoportnak megvolt a maga helye. Az állategészségügyi szempontokat is szigorúak vették. A falak tisztán tartása érdekében évente tavasszal meszeltek, 1,5 m magasságig sötétre, általában feketére, vagy szürkére színezték a falat az úgynevezett „feketeporral”. Amíg tartott a meszelés, arra az időre sem kötötték ki az állatokat az istállóból. Ez a munkafolyamat minden esetben női munka volt. A ló, szarvasmarha ápolása vakarával történt, napi rendszerességgel. „Ezekben, az istállókban kizárt dolog, hogy előfordult volna, olyan állat, - amely nem saját tulajdonú állat esetén gyakran - hogy a trágyába belefeküdt marháról pikkelyszerűen lóg a vastagon rárakódott trágya.”Az állatok gazdájuk gondoskodása révén, azontúl, hogy egészségük érdekében történik a vakarás, teljesen kezessé válnak, ami nem utolsó szempont, egy kiállításra szánt üsző, bika, tehén esetében. Gazdaasszonyuk, a család nagylányai hangját ismerték az állatok, így „együtt működtek”, ha szépen kérlelőleg szóltak hozzájuk. Szótfogadtak ha mögéjük, föléjük kellett, a meszelővei nyúlni, abba az irányba léptek odébb amerre kellett. Ablaktisztítás, szellőztetés is a rend részét képezte. Etetéskor, itatáskor, szintén az állatok közé kellett menni. Etetés előtt minden esetben „kitürülték” a jászlat, hogy az esetlegesen bent maradt széna törmelék, abrak, répamaradvány erjedésnek ne induljon, ne okozzon hasmenést. Jászol takarításkor különösképpen kellet vigyázni főként fiatal üszőknél hogyha „folat” (ivarzik), ekkor ugyanis felugrált társaira, vagy arra, aki előtte állt. Az abrakolást az végezte, aki éppen otthon volt, az 1950-es évek végétől aszerint, hogy a családból, kinek hogy volt beosztva a munkaideje a termelőszövetkezetben. „Tekintettel arra hogy a háztáji gazdaságok (majd a kisegítő és egyéb kisgazdaságok) termékeire az országnak nagy szüksége volt, a politika nemcsak eltűrte, de támogatta is tevékenységüket. Az önellátás mellett teret kapott az árutermelés, amelynek bevétele a termelés bővítését kevésbé, de a saját környezet felújítását, korszerűsítését (...) az egyéb jövedelmek bevonásával és takarékossággal lehetővé tette. Erre azért is szükség volt, mert az állam a falusi infrastruktúra kiépítéséből, lakásépítés terheiből kisebb terhet vállalt, mint a városok és lakói esetében. A háztáji (kisegítő) gazdaságból származó jövedelem alapja az emberi munka. A kistermelésre fordított idő gazdaságonként, napi 4,9 óra (országos) illetve 5,3 óra (Somogy megye). (Ez az év valamennyi napjára vonatkozik!) A nők naponta átlagosan egy órával többet dolgoztak, mint a férfiak, munkával eltöltött átlagos idejük 10,5 óra, a férfiaké 9,5 óra.”1 Ez a megállapítás Fonóban, Kisgyalánban szintúgy tapasztalható volt. A feleség végezte az itatást, majd a férj „darázott” (abrak kiosztása). Mikor a férj, megjött a termelőszövetkezetből az ott elvégzett reggeli munkája után, a feleség akkor indult szintén a termelőszövetkezetbe munkába. Természetesen a férj is visszament még aznap a termelőszövetkezetbe dolgozni. így osztották be a családtagok egymás közt a „háztájiba”, (akkorra már ezt a megnevezést kapta), és a „közösben” végzett munkát. „Az itatás, ha például 7 bika volt az istállóban, a következőképpen történt, 6 ivott egyszerre, az eléjük lehelyezett vödörből. 4 bika állt balról az állásokba, 1 a lovak helyén, 2 pedig a borjuk helyén, ezek voltak a fiatalabbak. Nem egyidősek voltak, származhattak saját borgyazásból (ellésből), vagy vásárban vásároltak is lehettek. Ebből következőleg az is előfordult, hogy sehogy sem tudtak összeszokni, volt olyan bika társaság, hogy két bika állandóan verekedett, mindkettőnek vérbe forogtak a szemei állandóan. ”1 Itatáskor, először megtörtént a vödrök tele húzása vízzel, ami szintén időigényesebb folyamat, mint a csapot kinyitni. A vödör leengedése szakértelemmel bíró személy esetén gyors, tenyérrel a kút hengerét irányítva könnyedén gyorsan lefuttatja a kötelet vagy a hengeren lévő láncot, végül a vödör vízbe csobban. Aki tapasztalatlan, a kút hajtókarjának segítségével, sokkal lassabban teszi ezt meg. „Miután mind a 7 vödörbe víz került, körű’ vó’t a kút rakva vödörrel. Ésszerű okból a legtöbb helyen a kút az istállóval szemben volt. A víz behordása után, elejbük letettem a vödröt, egyszerre kapott 6, felügyeltem rájuk, mig ittak, abban a sorrendben került eléjük a vödör, ahogy megszokták. A 7-ik utóbb kapott, ami a lovak helyén volt. 5 bika fejenként 10 I vizet ivott meg egyszerre, a két kisebb fél-fél vödörrel ivott. Naponta kétszer volt itatás.”A tehén a jó tejelés érdekében, minél többet kellett, hogy igyon, „volt, hogy a 4-ik vödörből is ivott.”1 2 3 Volt, hogy az elszabadult bika, akihez hozzá volt szokva annak hagyta magát megkötni. Bár nem egykönnyen, oda-odament a helyére gazdaasszonyához, tartotta a nyakát, de mire rákerült volna a kötél, úgy döntött, hogy inkább a szabadság. Ismerve az állat viselkedési szokásait, segítségért kellet folyamodni. A fiatalasszony megkérte anyósát, őtőle mégsem kívánhatta, hogy a bika elé álljon, hogy menjen ki az utcára, és akárki férfi jön, szóljon neki, hogy jöjjön be segíteni. A segítség meg is érkezett és annyi volt a dolga, hogy „vellával” (villával) helyre irányítsa a szabadságát élvezni akaró egyedet. Amit aztán ekképp kommentált az utcáról beszólított, jártába-keltébe, a termelőszövetkezetben dolgozó férj számára: „Elemér kérem szépen otthon borzalmas életveszélyes dolog van. Kérem szépen!” 1 Király I. Sz. 2006: 140. 2 Pál Elemérné (Zóka Margit 1931) Fonó Petőfi u. 50. szíves közlése. 3 Pál Elemérné
