A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Lanszkiné Széles Gabriella: Életfordulók és közösen végzett munkák ételei és szokásai az 1940-es évektől napjainkig
ÉLETFORDULÓK ÉS KÖZÖSEN VÉGZETT MUNKÁK ÉTELEI ÉS SZOKÁSAI AZ 1940-ES ÉVEKTŐL NAPJAINKIG 295 Fonóban, amikor az 1970-es években a halottasház elkészült, kezdetben nem használták, ennek oka, mint számos szokás esetében a hagyományokhoz való ragaszkodás volt. Az elhunyt házában történő felravata- lozásának, az utolsó útjára való elkísérésének a falun keresztül a Szent Mihály lován, több évszázadon át rögzült hagyománya volt (82-83. ábra), ennek a megszűnéséhez vezetett a halottasház felépítése. Fonóban a virrasztás nem volt szokásos. „A szoba közepén ravatalozták fel az elhunytat, a melléhez gyertyákat helyeztek. Ha volt keresztgyereke, akkor összetették a kezét, ha nem volt egyenesen mellé. Háztú’ ment a temetés. Ezért egy darabig nem használták a halottasházat,”102 A szokás hatalma kezdetben nagyobb volt annál, hogy a higiénikusabb halottasházat használták volna. „Ezért mikor, tekintélyes halott volt a faluban, az ő családját kérték meg arra, hogy engednék meg, hogy a halottasházba kivigyék a halottjukat, mert akkor a többiek is talán odaszoknak.” Így is történt. Fonóban nem szomszédok barátok ásták a sírt, mint Kisgyalánban 1989-ig, hanem pénzért megfogadott falubeli emberek. Fonó Kisgyalánnál nagyobb község, anyagi javak tekintetében is nagyobb volt a különbség lakosai között. „Tudták kihez kell menni, kit kell megkérni, hogy elfogadná-e, hogy kiássa a sírt. A halottvivők mindenesetben falubeli rokonok voltak, ere a posztra vidéki rokonságot nem szoktak felkérni. Elhantolni kapával, a vivők szokták az elhunytat.”103 Kisgyalánban is a sírásók és a koporsóvivők külön személyek voltak. A temetés napján már a sírásók is ünneplőbe öltöztek, praktikussági okokból nem félcipőt, hanem magas szárú „csináltatott” csizmát viseltek,104 hogy a föld ne hulljon a talpuk alá. Az 1950-es évek körül még illett a halottat, a temetőben a legközelebbi hozzátartozónak hangosan elsiratni. „Itt hagytál, mindent teli pincét, kamurát!...Hogy tudottá halál ebbe a nagy házba betalálni! ...Sirasd meg... csak egy könnyet hullás rá!” Lehetőleg a jó anyagi helyzetről kellett egypár szót ejteni a gyász ellenére is, kérkedni a meglévőségekkel. Azonban már ezt követően a hangos siratás egyre kevesebbszer hangzott el, erről a siratás- ról is erősen megoszlottak már a vélemények. A közvélemény egyre inkább a csendes, visszafojtott gyászt fogadta el ekkortól. A ma 80 év körüliek emlékeznek Fonóban, és Kisgyalánban egyaránt, egy rigmusokba szedett versikére: „Tököd a pádon Te a hideg ágyadon Eke taliga, Nagy Vida Ki tesz fel a kocsira” A visszaemlékezés szerint, nem a temetésen, hanem mikor meghalt a férj, így siratta a feleség az urát. A történetet értelmezték számomra mindkét faluba, kezdve azzal, hogy mikor, és kivel történt nem tudják, 102 Pál Elemérné (Zóka Margit 1931), szíves közlése. 103 Pál Elemérné (Zóka Margit 1931), szíves közlése. 104 A csizma egyrészt tekintélyt is növelt, másrészt észszerűségről is vallott használata. Ez a csizma „kisipari munka" volt, amely nadrággal együtt egy hízó árába került, hangzott el a visszaemlékezés. de az öregektől hallották. Az úritök (sütőtök) éppen kisült, még forró, hűl a pádon, éppen az ura számára sütötte a feleség, mikor hirtelen meghalt a férje, ezt teszi egyértelművé a hideg ágyadon, ellentétbe állítása a még meleg étellel. A további kérdésfeltevés, már arra vonatkozik, hogy mi módon lesz kiszállítva a temetőbe az elhunyt. Ez a még köztudatba élő rigmus emlékeztet bennünket, a szíves adatközlők születése előtti, és a körüli időkből lejegyzettekre. „Legtöbbje költőietlen, rímes tákolmány s némely része inkább mosolyra, mint könnyekre fakasztó. Részlet egy 1846-os búcsúztatóból: Jaj, de már megdermedtem, Nyavalyám közt a nyelvem Nem szűnt kérni a kedvem Hogy élnék, lehetnék, Még én földbe ne mennék.”105 „Végül bemutatok egy régi idevágó ......búcsúztatót, m egérdemli, hogy megmentsük........Az ágyam megv etve: Sírom ki van szedve, Nyugovásra készítve.’’106 Tehát az 1950-es években, még a közeli hozzátartozó esetenként hangosan emlegette fel az elhunyttal kapcsolatos tényeket a temetésen, de ekkortájt már előfordult, hogy ez a pátosz elmondások szerint, inkább itt is mosolygásra késztette az egybegyűlteket. Ez a feladat a kántorra maradt a továbbiakban. Az 1970-es években saját visszaemlékezésem szerint107 * a hangos siratás még jellemző volt falusi temetések esetén idős parasztasszonyok részéről jaj szavakkal, de kísérő mondatok nélkül. Az 1990-es évek közepén, hangzott el talán utoljára, a feleség részéről:....hogy nem tudtalak a halálból visszahozni!”, ez a már a sírnál feltörő kiáltás, akkor, és ez ott valami ősi, régi hagyomány megnyilvánulása is volt egyben, ahogy még a búcsúzkodó hallhatta fiatal korában. Fonóban, Kisgyalánban, Göllében is a keresztet a keresztgyerek viszi, erre a keresztre kötnek egy fehér, régebben piros-fehér hímes szőtt vagy damasztszal- vétát (térítőt). Ezt a kendőt a temetés végén megkapta a pap, vagy a kántor. Ez a hagyomány ma is él Fonóban! A ma 97 esztendős Fonai Károlyné, Mariska néni, Kaposváron a szekrényében őrzi ezt a kendőt, amit majdan a papnak kell adni. Ő emlékezett vissza arra is, hogy az 1930-as években divatban lévő szokás volt, hogy a sírkőre a megboldogultról porcelánképet helyeznek el. így mikor 16 évesen nagyon megbetegedett, az orvos szerint halálosan, ezért a szülei le- fényképeztették, hogy tudjanak a sírkőre fotót tenni. 105 Istvánffy Gyula, 1911: A borsodmegyei palócok. Ethnographia XXII.: 230. 106 Kálmány Lajos, 1937: Halottas táncz. -. Ethnographia XLVIII.: 293. 107 Gyerekként, több temetésen részt vettem, akkoriban szó szerint a falu apraja- nagyja a közösséget érintő eseményen részt vett. Jelenleg a gyerekeket kevés kivételtől eltekintve nem visszük el a temetésre.
