A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Horváth János: Rippl-Rónai József, mint Munkácsy tanítvány. Egy Rippl-Rónai által festett Munkácsy kép
RIPPL-RÓNAI JÓZSEF, MINT MUNKÁCSY TANÍTVÁNY EGY RIPPL-RÓNAI ÁLTAL FESTETT MUNKÁCSY KÉP 307 Munkácsy Mihály küldte névjegyét, ha meg akarták látogatni. Én is, a névtelen, pénztelen fiatalember, néhány, akkor Párizsban élő ifjú festő, köztük Kárpáthy Rezső bíztatására, valóban csak a „próba szerencse” érzésével, aggodalmak közt, hogy ne mondjam, dobogó szívvel mentem hozzá. Vájjon (sic) bejuthatok-e egyáltalán? Egy csomó rajzomat, többnyire a müncheni iskolában szénnel kirészletezett aktokat, vittem mindjárt magammal: hátha nemcsak fogad, hátha munkáimat is megmutathatom neki. Miért, miért nem, - „a világ csak hangulat”, - bejuthattam, fogadott, rajzaimat is megmutathattam. A bécsi nagy meny- nyezet - képének vázlata előtt ült éppen. Honnan jövök, mi járatban vagyok? Üljek le „itt erre a másik székre és nézegessük itt ezt a nagy képet.” És Münchent említvén, mondjam, mi újság ott, mit csinál a két Sándor, a Liezenmayer meg a Wagner? Az előbbinek az üdvözletét átadhattam a mesternek, de Wagnerről bizony nem tudtam mit mondjak neki. No, nem baj, - hát azután mit csináltam Münchenben? Majd hozzak el egyet-mást a munkáimból. Hoztam, kérem, máris, kinn vannak a kocsimon. Hát csak hadd lássuk. Kiteregette az összecsavart rajzlapokat, egyenként, hosszasan nézegette őket. Közben megzavart bennünket egy látogató, kinek névjegyét látva, a mester kisietett, bevezette a vendégét, magyarázgatta neki a plafond-kép vázlatát. Engem is bemutatott neki, csak úgy nevem nélkül: egy magyar fiú, aki itt akar Párizsban tovább fösteni. „Tudja-e, ki vót ez? - kérdezte mikor az az úr eltávozott. Nem én. „Hát ez testvére a mi királyunknak.” S míg én azon a furcsaságon tűnődtem, hogy főhercegek fogadására még egy Munkácsynak is bizonyos izgatottsággal kell sietnie, a mester ismét a rajzaimmal foglalkozott. Talán - aktjaimat nézve s a plafond-képre aktokat tervezve - arra gondolt, hogy a részletekben segítségére lehetnék. Két nagyhírű francia festőt, Benjamin Constant-t és Bonnat-t említettem most előtte, mint akikre továbbképzésem iránt gondoltam. Az egyiket nem ajánlotta, a másiknak meg- Munkácsy mondta - nincs is iskolája. Megértettem s mikor a műterembérlés került szóba, azzal a kérdéssel lepett meg, hogy „hát ez” - az ő 11 méteres, pompás atelier-je, melyben a nagy Krisztus-ciklust is festette - „nem elég-e kettőnknek? Majd csak megférünk benne” mondta - „valahogy, hanem most már - gyerünk enni!” És mentünk enni, ma is, holnap is, naponta, - sokáig. A második napon ugyan meglepődtem azon, hogy az ebédre - invitálás állandósítását a legtermészetesebb dolognak tartja, de, istenem, az ilyesmibe egy szegény fiú, a dúsgazdag háznál végre is belészokhatik. És - „hát aztán különben is ki mondja meg, hogy mi a könnyebb: adni-e vagy elfogadni.” Adott mást is, nem restelem elmondani. Később, mikor béreltem magamnak műtermet, - ő hagyta meg, hogy az övéhez lehetőleg közelfekvőt béreljek,- adott belé festőállványt, asztalkát is hozzá s egy kis aquarelles festékdobozt, melyet azóta is mindig használok - olajfestékeknek. Ebből a dobozból festette a tudtommal egyetlen aquarqll-képét, azt a colpachi parkrészletet, melyet a Szépművészeti Múzeum rajzgyűjteményében őriznek. Kis értékű dolgok voltak, de nekem becsesek. És nemcsak nekem, egyik-másik tanítványának is megengedte, hogy műterme felszereléséből egy-egy bútordarabot vagy drapériát - egy- egy szalón-képre vagy interieur-re való ráfestés végett- használatra elvigyük. Ezeket persze vissza kellett szállítanunk. De még arra is volt gondja, hogy az így kölcsönzött holmiját rendesen a maga emberével, portásával, vagy inasával küldje. Szívessége alig ismert határt. Csak így érthető, hogy később is, legnagyobb elfoglaltsága idején is, valahányszor hívtam, mindany- nyiszor eljött valamely készülő festményemet megtekinteni, korrigálni vagy róla véleményt mondani. Az a sánta szék itt újból eszembe jut. Magam igazítottam meg valami toldással a rövidebb lábát, de azért sohsem bíztam benne. Ha aztán Munkácsy eljött koldusmódra berendezett műtermembe és hatalmas alakjával ránehezedett a székre, hogy az állványon levő képet megnézze, én mindig aggódva álltam mögéje és titokban azt lestem, nem roggyan-e össze a szék, nem kell-e a mestert vállon ragadnom, hogy ne zuhanjon a padlóra. Megkérdeztem egyszer „berendezésemre” célozva:- Mit szól mester, ehhez a szegénységhez? Tűnődött egy ideig s mint gyakran szokta, felelet helyett szintén „tudakozódott”.- Ugy-e azt nem meri kérdezni, hogy melyikünk a boldogabb? Nyilván az ifjúságot kívánta vissza és érezte is betegségét, hiszen már évekkel előbb is járt Lamalou-ban. Egy ilyen alkalommal írta alá kérésemre a „Zálogház” és „Ujoncozás” című nagyhírű festményeihez készült szénrajzait, melyeket előzőleg emlékül adott.
