A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Lanszkiné Széles Gabriella: Életfordulók és közösen végzett munkák ételei és szokásai az 1940-es évektől napjainkig
264 LANSZKINÉ SZÉLES GABRIELLA anyámnak szólítja az édesanyámat. Tehát az 1929-ben kezdődött választott „rokonság” így tart 2011-ben is. Ezt a szövevényes komasági rendszert mindenkinek illik a családban ismerni. „Példa erre, mikor is a fiatal menyecske nevén szólította (1970-ben) a szomszéd falubeli Kadarkúti nénit - nem ismerve az összefonódásokat - ki erre felháborodottan rápirított: „Keresztanyád vagyok én neked, te lány!” Sokszor olyan messzire nyúlnak vissza a szálak, hogy nem is olyan könnyű kibogozni a kapcsolatot.”19 A két katolikus községben készült fotó (1-2. ábra) közül, az 1962-ben fényképezetten látható, hogy a leánygyermek arcát letakarták. Ugyanez a tény figyelhető meg Kisgyalánban 1981-ben fotózott keresztelőn (3. ábra).20 A hagyományokat e téren még ekkor is őriztük. A következő fénykép (4. ábra) pedig azt bizonyítja, hogy az 1990-es években is elkészült a selyembélésű keresztelői kispaplan az újszülöttek számára. „Sok helyen viszont keresztelőtakaróként kasmírkendőt vagy selyemkendőt használtak (Ormánság, Somogy): lányokra sokat téve, hogy ezen analógiás cselekedettel majdani sok kérőt biztosítsanak számukra, míg volt olyan hely is, ahol a gyermeknek az arcát takarták le kendővel (Hegyhátvidék), hogy a gonosz ne árthasson neki.”21 „A gyerekágyas asszonyoknak viszont paszitot, komavékát kellett vinnie a komaasszonynak előre megbeszélt sorrend alapján.”22 A komaasszonyok paszita hordása élénken él még a 60-70 év felettiek emlékeiben, tárgyi „bizonyítékokkal” is alátámasztották az elmondottakat. így nem merül ez a szokás a feledés homályába, ami az általuk közrebocsátott megsárgult menüsorok nélkül bizonyosan elveszett volna a köztudatból. Ezek a menüsorok (9-13. ábra), ha most nem kerültek volna ki a régi szakács- könyvek lapjai közül, akkor később, akinek nincs kötődése hozzá, valószínűleg már nem őrizné tovább az összeállított ételsorok leírását. Nem értékelné már azt a három napos munkát, ami a torták, sültek elkészítése mögött rejlik. Az a sok előre megtervezett, megkoreog- rafált étel elkészítése nagy feladat. Nem mindegy, hogy melyik nap milyen a torta: gömbölyű, emeletes, szögletes, „hosszi”,(hosszú) avagy szív alakú. Nem mindegy, hogy milyen ízesítésű: puncs, csoki. Milyen színű: barna, fehér, és a cifrázottság is igen fontos. Babatortának és pörköltcukros tortának is kellett lennie. A hat-kilenc féle különböző süteményről nem is beszélve. „Kőtt” (kelt) tésztának, rétesnek egyaránt szerepelnie kellett az étlapon, amelyek különböző ízesítésűek voltak. A húsokról, egyebekről itt még ne is essék szó. 19 Lanszkiné Széles Gabriella, 2003: Kisgyalán négy nemzedéke. Kézirat a szerző birtokában. 20 Erre a fotón látható Farkas Mónika hívta fel figyelmemet, miután a Fonóban 1962-ben készült fényképet megnézte. Saját közösségének múltja szinte mindenkit érdekel, ezért a kéziratot érdeklődve olvassák, adják tovább Kisgyalánban, Fonóban egyaránt. Jobbító szándékkal szívesen keresik elő a fényképeket, térítőkét a szemléltetés kedvéért. 21 S. Lackovits E. 1993:405. 22 KnézyJ. 1975:111. Kutakodásaimat e téren saját szülőfalumban, Kisgyalánban kezdtem. A kíváncsiságot még jobban felébresztették bennem a kölcsönkapott menüsorok. Megadták a módját a paszitahordásnak kis falumban, az egyszer biztos! A környező falvakban egyszerűbb menete volt a paszitának, ott nem vittek reggelit, Fonóban, Göllében, Mosdóson, Batéban sem, Kisgyalánban viszont igen. Először a tárgyi emlékek kerültek elő kérésemre a pászítás kosarak képében a padlásokról. Köztudott a faluban ma is, hogy kinek van. Kitől lehetett kölcsönkérni, ha kellett. Amit természetesen minden féltés nélkül adtak oda. Számomra a falu összetartó ereje mindig is a legfontosabb szempont, itt is megnyilvánult. (Begyűjtés, rendberakás, funkció szerinti használat.) Megmondták hova lehet felmászni érte a padlásra, amit az akkor 75 éves édesanyám meg is tett.23 Az ovális kosárnak hiányzott az egyik füle. Ez az a kosár, amelyet ebédhordásra is használtak. Amire fényképezésre került a sor, édesanyám újrafonatta mindkét fülét (7. ábra). Eredeti pompájában várta volna a rendeltetésszerű használatát, amit is megszavaztak a szomszédságban, mondván, úgy kellene lefényképezni, hogy tele van rakva mindennel, ami kell bele. A fejen vihető kosár sérülés nélkül vészelte át a történelem viharait, időben padlásra került. „Ez szép fonott, fehér, „magos” (magas) kosár csipkés széllel, főzött vesszőből való"24 (8. ábra). „A fejen volt hordható, ami nem is volt olyan egyszerű feladat. Nem tudtam volna a fejemen elvinni, pedig én fiatal voltam. Az anyósom egyenes tartású asszony volt, és gondolj bele, az a nagy kosár telepakolva nem kis súly volt ám fejen egyensúlyozva!”25 Tehát általában a kosarat az idősebbek vitték. „Ó lányom, az én fejem már nagyon megszokta” - elevenítette fel édesanyja szavait Rózsi néni, aki arra is emlékezett, hogy „szélben sem fogták, hanem egyensúlyozták a szülék a kosarat.” A II. világháború után már ezt a kosarat nem is használták Kisgyalánban, Göllében, Batéban, a kérdezettek a nagyobb, kétfülű kosár fotójára mutattak, nem a kisebb, fejen vihetőre. A nagyobb, terjedelmes kétfülű kosárnak az űrtartalma két, háromszor nagyobb a fejen hordhatónak. „A gyalániak híres26 népek voltak, a másikat le akarták fölözni, azért vittek többet.”27 23 Akkor sajnos nem tartózkodtam a faluban, sajnos így nem tudtam segíteni. 24 Gyarmati Józsefné (Hartmann Mária, 1927-2009), szíves közlése. Büssü Kossuth u. 69. 25 Pál Elemérné (Zóka Margit, 1931), szíves közlése. Fonó Petőfi u. 50. 26 Nem feltétlen pozitív értelemben használt jelző, inkább rátartiságra utal. 27 Minden falunak megvolt (van) a véleménye a másik faluról. A Kisgyalániak ugyan így vélekedtek Fonóról, karónyelőnek titulálva őket, büszkeségükre utalva. Bár volt okuk rá a Budapesti Országos Mezőgazdasági Kiállítás és Tenyészállat Vásárról rendszeresen hoztak haza számos díjat, I., II., III.- díjat, különdíjat tenyészüszőikkel, bikáikkal.
