A Kaposvári Rippl-Rónai Múzeum Közleményei 1. (Kaposvár, 2013)
Lanszkiné Széles Gabriella: Életfordulók és közösen végzett munkák ételei és szokásai az 1940-es évektől napjainkig
ÉLETFORDULÓK ÉS KÖZÖSEN VÉGZETT MUNKÁK ÉTELEI ÉS SZOKÁSAI AZ 1940-ES ÉVEKTŐL NAPJAINKIG 263 fűtetlen első szoba (ahol a halottat is szokás volt felravatalozni). Azért nem használták azt, mert hideg volt. Az istálló viszont az állatok révén meleg volt, fűtőanyagra meg nem volt pénz. A dunyha előmelegítésére is esetenként bevetették a lovat, avagy a tehenet. Az állatok hátára dobták a dunyhát, mig az ágyvetés, a lefekvés előkészületei folytak, s így addigra a dunyha elő lett melegítve. A visszaemlékezés szavaival élve: „gondolhatod milyen poros volt a dunyha”. Az istállóban alvás elsődleges célja azonban az volt, hogy a drága állatokra vigyázzon valaki. Az istállóban való alvást a lehetőségekhez képest igyekeztek a legkényelmesebbé tenni. A páralecsapódás ellen is védekeztek. „Az ágy felett egy olyan építmény volt, ami lelógott a plafonról egy fakereten, kukoricaszárral és szalmával volt berakva, ez akadályozta meg, hogy az alatta alvókra csurogjon a pára-víz. Ezt a műépítményt nálunk zombellának nevezték.”10 11 A keresztelés minél előbb meg kellett, hogy történjék, főként gyengén született gyerek vagy ikerszülés esetén. A Kisgyalánban 1928-ban született ikrek szükség keresztelésére, az akkor még minden családban otthon megtalálható szenteltvízzel, közelálló rokon család nő tagját kérték fel. „Édesanyám ment át megkeresztelni az ikreket.”11 Természetesen utána a pap is megkeresztelte a gyerekeket. Mivel Kisgyalánban csak minden harmadik héten tartottak misét, így a gyerekeket Göllébe kellett vinni keresztelni, az első vagy második hétvégén a megszületésük után, bármekkora hófúvás is volt. Meglepő számomra, hogy nem ment az egész háznép a keresztelőre! „A gyerek apja, aki hajtotta a lovakat, a keresztelőre sem ment be, mivel kint kellett vigyáznia a lovakat”12 „A keresztanya, aki fogta a gyereket, és esetenként a bába vett részt a keresztelőn.”13 Batéban szintén hasonló módon zajlott a keresztelő, mint Kisgyalánban. Parókia nem lévén a községben, így Taszárra kellett vinni az újszülöttet keresztelni. 1945-ben - orosz katonák jelenlétekor a faluban, egyik esetben így történt a keresztelés: „Ahogy meglett a kislányom, rá két napra hétköznap, a kislány, a keresztanyja, a szülésznő és az uram, aki hajtotta a lovakat, lóval a falu alatt mentek Taszárra a keresztelőre. A keresztelő előre nem volt bejelentve, ezért a plébánost kerti munka közben találták. A kertben ásózott a pap, sáros csizmában azonmód a kertből ment a templomba keresztelni. Az uram nem ment be, elbújt, egy pajtába állt be a lovakkal. A lovakat el kellett dugni, mert az oroszok odavoltak a lovakért."14 Bizony minden kü10 Dr. Szabó Gyula (1948-2008) szíves közlése, Galambok. 11 Sülé Gyuláné (Széles Rózsa, 1919-2010), szíves közlése. Kisgyalán Kossuth u 13. 12 Az 1990-es években még éttermi lakodalmi vacsora esetén, mikor elhangzott a kérdés: Mikor tálaljanak, az volt a válasz: az állatok etetése után még vissza kell Kisgyalánból Kaposvárra érni, ami 21 km. Az állatok érdekeit is szem előtt kellett tartani. 13 Széles Istvánná (Hideg Ilona, 1926), szíves közlése. Kisgyalán Árpád u. 29. Bóna Lászlóné (Széles Rózsa, 1930), szíves közlése. Kisgyalán, Árpád u. 33. 14 Kovács Ferencé (Császár Margit, 1925), szíves közlése. Baté Petőfi u. 37. lönösebb ellenszolgáltatás nélkül, egy pillanat alatt gazdát cserélhettek a lovak. A rekvirálás könnyen ment.15 A keresztelőről való hazatérés után háromszor, a ház különböző helyiségeiben megállva, el kellett mondani a bába kérdésére: „Mit hoztatok? Válasz: Meghoztam a keresztény bárányt! Ahogy ez elhangzott nagyné- ném (Bóna Lászlóné) szájából 1949-ben is, Dr. Szabó Gyula keresztfia keresztelőjén is. Göllében minden hétvégén - lévén mise - az egész család elment a keresztelőre. 1956-ban a göllei templom restaurálása, festése pontosan Kovács Erzsébet keresztelőjére készült el, így a festők is hivatalosak voltak a keresztelői ebédre. A keresztelő napja lehetett hétköznap, szombaton vagy vasárnap is. Az ezt követő ebéden a keresztszülők vettek részt, amiből csomagoltak kóstolót is.16 Amit aztán a három napos paszita követett. A paszitát az új komaasszony állította ki. A fiatal komaasszony feladata volt az újszülöttet megkereszteltetni, tehát a gyerek keresztanyja lett, szüleinek pedig a komája. A falvak életmódváltozásának következtében a keresztelő egyre nagyobb jelentőségre tett szert a paszitával szemben. Ahogy az egyik adatközlő mondta: „A keresztelőn nem volt akkora parádé, most húsz ’ótó (autó) szám gyünnek a keresztelőre.”17 A kórházban született gyerekeket - bár a kaposvári kórházban is volt egy kis kápolna, ahol a gyenge gyerekeket azonnal megkeresztelték az 1960-as évekig - ma már pár hónapra keresztelik születésük után jelentős vendégsereg jelenlétében, ahol már természetesen az édesanya is jelen van a keresztelőn. „Általános gyakorlat maradt, hogy egész Dunántúlon a templomban, többnyire istentisztelet végén keresztelnek, kivéve a rendkívüli eseteket.”18 Ez a mi községeink esetében is érvényes. „A keresztapa-, keresztanyaság igen bonyolult, szövevényes, választott rokonság, a hozzájáró családtagokkal együtt. Komáknak rendszerint hasonló tehetségű (hasonló anyagiakkal rendelkező), valamint hasonló korú, gondolkodásmódú családok választották egymást. A „keresztanyám” megszólítás mindmáig kijár nemcsak a keresztgyerektől, hanem az ő testvérétől is. Sőt távolabbi keresztszülőség esetén, példának okáért láthatjuk, hogy: 1929-ben született édesapámat Szabó János első, korán elhunyt felesége tartotta keresztvíz alá, így a keresztszülők ők voltak. Később a második feleségét is a keresztanyám megszólítás illette. Az ő kései gyerekeként, 1957-ben született fiúk házasságkötése után (1984) a felesége is ezen a nyomvonalon haladva, az ezredforduló után is kereszt15 Szintén 1945-ben Kisgyalánban történt. Édesapámnak (1929- 2001) egy orosz katona el akarta a lovát tulajdonítani. Ő kirántotta kezéből a gyeplőt és elvágtatott a lóval. Mire a katona felocsúdott a merészségen és fegyvert rántott volna, addigra már elporzott Nagyberki felé lovastul. 16 Lakodalmat követő vacsora után is ugyanígy csomagolnak kóstolót ma is. Ezért mielőtt a vendég komolyan gondolná az eltávozást, fél órával előbb elkezd búcsúzkodni, hogy legyen idő elkészíteni a csomagot. 17 Kovács Ferencné, (Császár Margit, 1925). 18 S. Lackovits Emőke, 1993: Református felekezeti szokások a Dunántúlon. (19. sz. II. fele-20. sz.). 405.
