Uherkovich Ákos: A Villányi-hegység botanikai és zoológiai alapfelmérése (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 10., 2000)
Kondorosy Előd: Adatok a Villányi-hegység poloskanépességének (Heteroptera) ismeretéhez. - Data to the knowledge of the Heteroptera fauna of the Villány Hills (Hungary)
KONDOROSY E.: ADATOK A VILLÁNYI-HEGYSÉG POLOSKANÉPESSÉGÉNEK ISMERETÉHEZ jyj A családok között feltűnő a címerespoloskák (továbbá a közeli rokon földi- és pajzsospoloskák) kiugró aránya. Magas néhány más család, pl. tolvaj- és üvegszárnyú poloskák aránya is, de mivel ez utóbbi családokban aránytalanul sok a mindenfelé gyakori faj, ebből nem lehet következtetni (e két család fajai más hazai vizsgálatok során is ilyen vagy magasabb számban kerültek elő). Ez a magas arány utalhat arra, hogy a gyűjtéseket nem heteropterológus specialisták végezték és a feltűnőbb csoportok felülreprezentáltak pl. a kevésbé feltűnő csipkés-, mezei- és virágpoloskákhoz képest, vagy arra, hogy kevés volt a fű- és fahálózás, amelyekkel e csoportok jobban gyűjthetők. Ami az előkerült fajokat illeti, eléggé sok közöttük a hazánkban ritka poloskafaj. Ezek nagy része mediterrán eltérjedésü, sokuk hazánkban éri el elterjedésének északi határát. Ezek közé tartoznak a Dionconotus с confluens Hoberlandt, 1945, Heterocordylus tibialis (Hahn, 1831), Phytocoris meridionalis Herrich-Schäffer, 1835 és ustulatus Herrich-Schäffer, 1835, Nagusta goedelii (Kolenati, 1856), Dictyla rotundata (Herrich-Schäffer, 1835), Canthophorus melanopterus (Herrich-Schäffer, 1835), Heterogaster artemisiae Schilling, 1829, Ancyrosoma leucogrammes (Gmelin, 1781), Derula flavoguttata Mulsant et Rey, 1856, Sternodontus obtusus Mulsant et Rey, 1856, Ventocoris trigonus (Krynicki, 1871), Maccevethus caucasicus (Kolenati, 1845) fajok. További ritka fajok, amelyek azonban nem mediterrán eltérjedésűek, a Stenodema virens (Linnaeus, 1767), Legnotus picipes (Fallén, 1807) és Ochetostethus opacus (Scholtz, 1847). Mindezek közül kiemelendők a Sternodontus obtusus és Ancyrosoma leucogrammes fajok, amelyeknek a Villányi-hegységen kívül csak egy-egy hazai lelőhelye ismert. Megvizsgáltam a fajok földrajzi elterjedését is, az egyszerűség kedvéért a jóval több típust 11 kategóriába összesítve (2. táblázat). Amint adataimat összevetettem a fentebb felsorolt felmérések adataival, jellegzetes, bár egyáltalán nem meglepő különbségekre bukkantam. Ilyen az, hogy az euroszibériai eltérj edésü viszonylag hidegtürő fajok aránya a vizsgált felmérések közül a Villányi-hegységben a legalacsonyabb. Ugyancsak igen alacsony az ezek közül kiemelt boreomontán fajok aránya, egyedül a Hortobágyi Nemzeti Parkban volt alacsonyabb, mint itt (érthető módon a síkvidék még kevésbé felel meg nekik, mint egy meleg éghajlatú hegység). Kevésbé indokolható, miért itt a legalacsonyabb a holarktikus fajok aránya is (és második legkevesebb aránylag a palearktikus faj). Nem tudok magyarázatot adni arra sem, miért van itt viszonylag a legtöbb nyugat-palearktikus faj. Annál könnyebb megindokolni, miért van itt aránylag a legtöbb szinte minden melegkedvelő elterjedési típusból, így a holo-mediterrán (valamint ponto-mediterrán és észak-mediterrán) és a kozmopolita típusból (ezek többsége a paleo-tropikus vagy a szubtrópusi övben terjedt el). A hét összehasonlított terület közül második legmagasabb arányú a Villányi-hegységben a turáni-mediterrán, az euromediterrán és a dél-euroszibériai fajok aránya (ezek mindnyájan melegkedvelők). Természetesen a gyűjtött fajok között a legtöbb nem mediterrán elterjedésű, hanem palearktikus, nyugat-palearktikus és euroszibériai, mert a magyar faunát alkotó fajok többsége, illetve a leggyakoribb fajok is ezekhez a típusokhoz tartoznak.
