Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)
lás bükkös/. Kivételt képez továbbá ez alél az összefüggés alél az Oxalis típus is, melyben a szűk völgy zárt légtere már tavasszal is nagymértékben homogenizálódik a légh6mérséklet tekintetében. lombosodás után a helyzet gyökeresen megváltozik, az aktív felszín a koronaszintben jön létre é& az állomány belsejében erősen függő jellegű mikroklímatér alakul ki. A gyepszintben megfigyelhetünk egy másodlagos aktív felszínt is, de ez a hőmérséklet változásaira sokkal érzéketlenebb, mint tavasszal a lombtalan erdőben. Érdekes, hogy ennek ellenére, a nyári függő jellegű mikroklímatérben sokkal élesebben rajzolódnak ki a különböző típusok állományszerkeseti sajátságaiból adódó mikroklimatikus különbségek, mint tavasszal. A talajhőmérsékleti viszonyokat vizsgálva az tűnik szemünkbe, hogy az egyes bükkös típusok tavaszi és nyári felmelegedési menete között nagy különbségek adódnak. A tavaszi lombtalan erdőben ugyanis a völgyalji nedves típusok hőmérsékleti viszonyai szélsőségesebbek, mint a száraz talajú domboldalakté. Feltűnő, hogy az átnedvesedett talajban vezetés folytán a mélyebb rétegekben is jól érvényesül a hőkicserélődés folyamata, míg a szárazabb, levegősebb talajú típusokban 20 cm mélyen már gyakorlatilag nem éreztetik hatásukat a felsőbb szintek hőmérsékleti ingadozásai. Ennek megfelelően a legnagyobb talajhőmérsékleti ingadozást tavasszal az Oxalis-típus mutatja, különösen azokon a részeken, ahol az erózió hatásaként a gyepszint gyér és csak mohaszint, vagy éppenséggel csupasz talaj van a felszínen. Az Aegopodium-típusban a dús tavaszi aszpektus már lényegesen tompítja a talajt érő hőmérsékleti hatásokat. A legkisebb ingadozást a Melica-típusú bükkös talaja mutatja, ami egyrészt a sűrű gyeptakaró szigetelő hatásának, másrészt az expozíciós viszonyoknak az eredménye. A keleti lejtő ugyanis igen kevés közvetlen napsugárzást kap és azt is a kora reggeli órákban, amikor az még teljes egészében a reggeli harmat felszárítására forditódik./v.ö. GEIGER et KÜNXELE 1936./ Nyáron lényegesen más a helyzet. A legnagyobb hőmérsékleti ingadozást a bükkös fiatalos mutatja, utána a Carex pilosa típus következik, amely a nyári időszakban minden szempontból a legszélsőségesebb bükkös típus.A Melica-típus talaja nyáron is őrzi kiegyenlített hőmérsékleti viszonyait, hiszen az előidéző okok tavasztól lányegében semmit sem változnak. A talajhőmérséklet szempontjából érdemes megjegyeznünk, hogy átlagosan nem azoknak a típusoknak a talajai a legmelegebbek, vagy leghidegebbek, amelyekben az abszolút maxiumum és minimum értékek kialakulnak.A legnagyobb felmelegedést és lehűlést ugyanis a Carex pilosa. típus talajában észleltük, ezzel szemben a napi átlag szempontjából legmelegebb talajú erdőtípusnak az Asperulás bükkös bizonyult, mely a nappali és éjszaka folyamán kiegyensúlyozottan őrizte viszonylag magas hőmérsékleti értékeit, A típus az állományszerkezet sűrŰ kettős fedőrétegének /korona- és cserjeszint/ köszönheti kedvező mikroklímaviszonyait. A leghidegebb talajú típusnak a völgyalj i Aegc podium típus bizonyult. Itt az éjszaka folyamán összegyűlt hideg levegőtől a talaj is jelentőse»lehŰl és az abszolút minimumok is itt alakulnak ki.A nappali felmelegedés során ez a különbség végig megmarad, sőt még növekszik is. Ugyancsak alacsony talajhőmérsékletet mutat az Oxalis-típus és a kőris-szil-tölgy ligeterdő is. A talajfelszín hőmérsékleti viszonyai szintén számos változást mutatnak az egyes típusok állományszerkezetének szakos változásaival kapcsolatosan. Tavasszal a 'bükkösirtás .és a liget-erdők után a Festuca drymeia típusú bükkösben melegszik fel legjobban a talaj felszíne, amit a helyi csenkesz előző évi le96
