Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

Az ökológiai csoportok; jól kifejezik a típus termőhelyi adottságait. A többi bükkös típussal szemben itt már a nedvességigényes Lam'ium galeobdoloncsoport a leggyakoribb 75 előfordulással és csak ezt követi az Asperula-csoport. A harmadik helyen a Corydalis-csoport áll, majd a Stellaria és Brachypodium csoportok következnek, valamint a ligeterdőkkel közös fajokat tartalmazó Aegopodium csoport. A montán jellegű Lunaria-csoport és a higrofil jellegű Impatienscsoport jelentős részesedése jelzi a nedves, kiegyenlített termőhely ökológiai adottságait. Erdészeti vonatkozások: Kiváló hozamú termőhelyek, melyeken szép elegyes, I-II. termőhelyi osztályú bükkös állomány nevelhető. A bükk azonban már érzékeny a hűvös, olykor fagyzugos termőhelyeken, nehezen újul fel és a gyertyán könnyen kiszorítja. A Dennai-erdőben 73 éves Aegopodiumos bükkösben 30 m-es felsőmagasságú bükköt és 32 m magas kocsányos tölgyet, valamint 28 m magas gyertyánt mértem. Az állomány átlagmagassága 27 m, az átlagos törzsátmérő 38 cm volt. A gyérítések során a bükk mellett a hegyi juhar, hegyi szil kimélendő a felső színiben és kiváló minőségű ágtiszta törzset fejleszt a szálanként elegyedő kocsányos tölgy is. Az idegen fanemek közül jó eredménnyel elegyíthetők a hegyvidéki fenyők, főleg a lue- és jegenyefenyő, mintegy 20 $-ig. Ez a legalkalmasabb bükkös típus előhasználati nyár állományok létesítésére, sőt főhasználati nemes-nyárasok is telepíthetők rajta. A bükk azonban elsőrendű fejlődést mutat, ezért kár lenne teljes egészében felváltani elegyetlen nemesnyárral.

SZODFïtlDT István déli pannimháti tapasztalatai alapján /i960/ a fagyzugos termőhely miatt főleg kései nyarat célszerű telepíteni, mégpedig suháng formájában. Helyes, ha a bükkújulatot pótoljuk ki nyárral és tartjuk fenn 30-35 éves korig. A bükkös erdőtípusok összehasonlító mikroklíma-viszonyai A bükkös erdőtípusokban a tavaszi és nyári mikroklímaméréseket a pusztán tájékozódó és összehasonlító jellegű adatgyűjtésen túlmenve azzal a céllal végeztük, hogy választ kapjunk arra a kérdésre, hogy vajon egy olyan nagymértékben kiegyenlített és önállótlan mikroklímaju /Serényi 1948/ társulásban, mint a bükkös, kialakulnak-e az egyes típusok között jelentősebb mikroklimatikus különbségek és megállapíthatók-e azok. Erre a kérdésre - bár az észlelt hőmérsékleti különbségek az egyes típusok között caak csekélyek voltak - általánosságban mégis azt válaszolhatjuk, hogy az azonos korú bükkös típusok állományszerkezetében és aljnövényzetében mutatkozó jellegzetes vonások a típusok mikrokli'maviszonyaiban is tükröződnek. Két növényzeti összetételében közel álló típus mikroklímaviszonyai is igen hasonlóak, míg az eltérő fajkombinációjú típusoknak rendszerint a mikroklímája is jól különbözik. Tavasszal valamennyi bükkös erdőtípusban a talajfelszín közelében alakul ki az aktív felszín és a mikroklímatér jellege jelentős önállóságot mutat. Az egyes típusok mikroklímája közt mutatkozó különbségek ekkor elsősorban a domborzati viszonyok függvényeként alakulnak ki, a gyepszint minőségének szerepe lényegesen kisebb. Általános jelenség ekkor, hogy a léghőmérséklet a gyepszintben mindig nagyobb, mint a felette elhelyezkedő Jégrétegeké, nyáron viszont ez a különbség eltűnik és a talajközeli 2 m vastag légréteg hőmérséklete gyakorlatilag homogénnak tekinthető, kivéve azokat a típusokat, ahol magas gyepszint, vagy fejlett cserjeszint alkotja a másodlagos aktív felszínt /ligeterdők és Asperu94