Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

gyertyános tölgyeseknek a bükkösöktől való elkülönítésére. A cserjeszintben ilyen a tatárjuhar, a húsos som, egybibés galagonya, bibircses kecskerágó, barkócafa és általában a cserjeszint fejlett kialakulása. A gyepszintben a már említett jellemző, de a terület jelentős részén elő nem forduló fajokon kívül az Arum intermedium, Calamintha officinalis, Dactylis polygama, Geum urbanum, Heracleum sphondylium, Hypericum hirsutum, Knautia drymeia, Stellaria holostea /tömegesen/, Vinca minor, Viola odorata. Ezeken kívül - ahol erre lehetőség nyílt figyelembe vettük a tölgy, gyertyán és bükk elegyarányát, valamint a cser jelenlétét, amelynek előfordulása elsősorban a gyertyános-tölgyesekre jellemző. Flóraelemzés: A társulás növényföldrajzi jellegzetességei - Fagion illyricum karakter - kiválóan érvényre jutnak a flóraelemzés adataiban is. Legnagyobb az eurázsiai fajok csoportrészesedése /23,8 fa/, utána pedig a középeurópai /20,8 i°l és az európai elemek /16,5 %f következnek. A társulás illír jellege a déli származású növényfajok Fagetalia-társulásokban szokatlanul magas arányszám-' ban jut kifejezésre. Ezek értéke összesen 27,1 7°, ami annyit jelent, hogy nagyobb állandósággal vesznek részt a társulásban, mint az európai elemcsoport tagjainak bármelyike, s a társulás összes növényelőfordulásainak több mint egynegyedét teszik ki. Közülük is legjelentősebb a szubmediterrán fajok /12 $/, az atlanti-mediterrán elemek /7,1 %/, valamint a balkáni /illír és pannon-balkáni, összesen 5 Í°/ növényfajok előfordulása. Ökológiai csoportok: Az ökológiai csoportok elemzése megmutatja, hogy a társulás milyen tág ökológiai határok között képes kialakulni. A vezető szerepet az üde, árnyas típusokat kedvelő Fagetalia-fajok, az Asperula csoport tagjai játszák 322 előfordulással, míg a dombvidéken érvényesülő montán jelleget a Lamium gleobdolon csoport jelentős részesedése /220/ mutatja. Ezeket a tágabb ökológiai igényű csoportok /Stellaria 207, Brachypodium 204/ követik és csak utánuk jön sorrendben a Fagetalia társulások másik jellemző ökológiai csoportja,a Carex pilosa csoport 201 előfordulással. Az üde termőhelyek gazdag tavaszi geo phyta aszpektusát a Corydalis csoport /147/ viszonylag magas arányszáma juttatja kifejezésre, míg további három ökológiai csoport a szárazabb termőhelyeknek a tölgyes társulásokkal való kapcsolatára utal. /Melica 161, Poa nemoralis 119, Lithospermum 92./ A társulás a területen öt szubasszociációra, illetve erdőtípusra oszlik. Ezek bizonyos közös ökológiai vonások és fajok alapján 2 szübasszociációcsoportba tömörithetők. Az ún. száraz szubasszociáció-csoport 3 erdőtípust foglal magába, a száraz Melica, a félszáraz Carex pilosa és az üde Asperula típusokat; míg a nedves szubasszociációcsoportba 2 típust sorolhatunk, az üde-félnedves Oxalis és a fólnedves Aegopodium típusokat. Igen érdekes jelenség, hogy a két csoport határa éppen a vízgazdálkodás szempontjából közeleső Asperula-s és Oxalis-os típus között van, aminek oka feltétlenül az utóbbi típus sajátságos domborzati elhelyezkedéséből adódik. Igen közeláll ezzel szemben az Asperula típus a Carex pilosa-shoz, az Oxalis-os pedig az Aegopodium-os típushoz. A kiegyenlített klíma- és alapkőzeti viszonyok, valamint a főtalajtípus egyöntetűsége a termőhelyek bizonyos fokú kiegyenlítődéséhez vezet. Ezért az egyes szubasszociációcsoporton belül előforduló típusok faji összetétele és ökológiája sokban hasonló s bennült a követendő erdőművelési eljárások is fő vonalaikban megegyeznek. 75