Borhidi Attila: A Zselic erdei (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 4., 1984)

Támogatást érdemelnek az erdei gyümölcsfák, a cseresznye, a barkócafa és főleg a szelíd gesztenye. Utóbbinak a telepítendő bükkös és gyertyános-tölgyes állományokban is érdemes - mint értékes elegyfának - helyet biztosítani, főleg a Melica, Carex pilosa és Festuca drymeia típusokban. Telepítését 1-2 éves csemetével végezzük, a makkrakás a gesztenye esetében gyakran kockázatos és nem jár a kívánt eredménnyel. A gyümölcsfákhoz hasonlóan védelmet érdemel a szálanként előforduló kisés nagylevelű hárs. Előbbi a gyertyános-tölgyesekben, utóbbi inkább a bükkösökben fordul elő. Mindkettő értékes fa az árnytűrő szintben s fokozza az erdők amúgyis kiváló méztermő képességét. A szilek közül a mezei szil és hegyi szil fordul elő a területen. Előbbi a völgyek ligeterdeiben, főleg kocsányos tölggyel alkot erdőket. Száma a negyvenes évek nagy szárazsága után fellépő szilvész következtében nagyon megcsappant. Ez különben az egyik oka annak, hogy a kóris-szil-tölgyligetek nagyrésze inkább csak tölgyliget. A hegyi szil a bükkösök és gyertyános-tölgyesek üde és félnedves típusaiban elterjedt, főleg a cserjeszintben. Fává aránylag kevés nő meg, ezek szintén hasznos koronaszerkezeti elemek, védendők. Fenyőfélék Az erdeifenyőről, a Zselic legfontosabb és egyben őshonos nyitvatermő fájáról már részletesen megemlékeztünk. A többi, tájidegen fenyő-féle közül a Pinus nigra alkot még kisebb állományokat, részben tisztán, részben pedig erdeifenyővel vagy tölggyel elegyesen. A feketefenyő termőhelyileg egyáltalán nem a Zselicbe való, rossz növekedésű, gyenge minőségű fája kihasználatlanul hagyja a talajban lévő lehetőségeket, ezenkívül könnyen fertőződik és különböző betegségek terjesztőjévé válik. Állományai mindenütt megszüntetendők, a termőhelynek és az erdőgazdaság művelési tervének megfelelő fafajok alátelepítése után. A magas hegyvidéki fenyők - tekintettel a dombvidék montán jellegére - a jövőben jelentősebb szerepet játszhatnak, egyrészt a több szintű koronaszerkezet tökéletesebb kialakításában, másrészt az erdők hozamának növelésében. Közülük leginkább a vörösfenyő alkalmazható. A bükkös és gyertyános-tölgyes erdők száraz szübasszociációcsoporjának valamennyi típusában jó eredménnyel elegyíthető. A jegenyefenyő és a lue ezzel szemben a nedves szübasszociációcsoport Oxalis és Aegopodium típusaiban nyerhet alkalmazást, valamint az északi lejtők Festuca drymeia típusú bükköseiben. Komolyabb felhasználásra tarthat számot még a nagy hozamú, amerikai duglasz fenyő is, mely a vörösfenyő számára kedvező termőhelyeken alkalmazható sikerrel. A felsorolt hegyvidéki fenyőfélék közül csupán a vörösfenyő nyert már eddig is alkalmazást, különösen az erdeifenyő telepítésekben szálanként, vagy csoportosan elegyítve. Ezek a kísérletek sikeresnek mutatkoztak. A több fenyőfaj alkalmazhatóságának a gyakorlatban való kipróbálása még a jövő feladata. Altalános nehézség a fenyőfélék telepítésénél a vadkárosítás leküzdése. Ez egyrészt a téli vadetetők megfelelő sűrű hálózatának kiépítésével, másrészt a fenyők csúcsrügyeinek valamilyen hatásos, de nem ártalmas riasztóanyaggal való kezelésével látszik megoldhatónak. 118