Uherkovich Ákos: A Barcsi ősborókás élővilága I. (Dunántúli Dolgozatok Természettudományi Sorozat 1., 1978)
Dévai G.: A Barcsi Ősborókás két ritka szitakötőjének (Cordulia aeneaturfosa és Epitheca bimaculata) chorológiai-ökológiai sajátosságai. - Die chorologisch-ökologischen Eigenschaften zweier seltener Libellen-Arten (Cordulia aeneaturfosa und Epitheca bimaculata) des Barcser Urwacholdergebietes.
van, À tojáscsomó a vízbe jutva azonnal szétesik; a tojások soha nem ragadnak össze, hanem egyenként lassan lefelé kezdenek süllyedni. A tojásokat részben körülvevő átlátszó kocsonyás burok azonban a vízben igen hamar megduzzad, beopálosodik és ragadóssá válik, s így - legalábbis a tojások egy része - fennakad és megragad a növények víz alatti szárrészein és levelein. Azokból a tojásokból, amelyek közvetlenül a mederfenékre süllyednek, beiszapolódásuk miatt valószínűleg csak igen kis százalékban fejlődnek ki lárvák. A továbbiakban a terepen és a laboratóriumban végzett több éves megfigyeléseim és vizsgálataim alapján kissé részletesebben kell szólnom egy - a hazai irodalomban eddig eléggé elhanyagolt - jelenségcsoportról, a lárvák „felbukkanásáról" és az imágók „kibújásáról", amelyet a Cordtdia aeneaturfosa példáján szeretnék bemutatni. Az átalakulásra kész, kifejlett lárva - életének végső szakaszában - először az utolsó vedlésre, az imágó kibújására alkalmas helyes keres. Tereptapasztalataim alapján a szitakötő fajok nagy többségének, különösen pedig a fenéklakó állatoknak a lárvái ebben az időszakban a vízpartok felé igyekeznek. Ennek a lárva-vándorlásnak a valószínűségét megerősíti, hogy még azokon a helyeken is, ahol bent a mederben is bőven volt kibújásra alkalmas hely, a lárvák szintén a part mentén gyülekeztek, s itt is bújtak ki. Ezt a feltételezést látszik igazolni az a tény is, hogy míg a mederben lévő növényzeten néha több négyzetméternyi területen egyetlen Cordulia aeneaturfosa bőrt sem találtam, addig a part mentén egy-egy sárga nőszirmon, békabuzogányon, gyékényen, nádszálon vagy akár egy kúszó boglárka tövön esetenként öt-hat állat is bújt ki szinte azonos időben. A kibújás azonban nem korlátozódik közvetlenül a vízpartokra. A partszegélynek egy - a morfometriai viszonyoktól függően - kb. 0,5-2,0 m széles sávja szintén állandó színhelye a szitakötők kibújásának, sőt levetett lárvabőröket olykor a víztől egészen távol eső területeken vagy pl. a bokrok ágain, fatörzseken néha egészen magasan (2-4 mre a felszíntől) is megfigyeltem, a víztől távolodva természetesen egyre kisebb számban. Egyes szerzők, pl. Ágnessé (1968) és Kiauta (1965) úgy vélik, hogy a kibújás helyének a víztől való távolsága fajonként változik, az egyes fajokra azonban bizonyos távolság általában jellemzőnek mondható. Az első állítás jogosságáról magam is számtalanszor meggyőződtem, a másodiknak a helyességét illetően viszont kétségeim támadtak, hiszen az általam tanulmányozott fajok egyes egyedeinek kibújását és levetett lárvabőreit a víztől a legkülönbözőbb távolságban megtaláltam, bár kétségtelenül általában a fajra jellemzőnek tartott határokon belül. A kibújási helyek viszonylag nagymértékű „szóródásának" legvalószínűbb magyarázatára laboratóriumi nevelési kísérleteim tapasztalatai irányították rá a figyelmemet. Több alkalommal megfigyeltem például, hogy az állatok a kísérleteim kezdetén alkalmazott rövid pálcák vagy nádszálak végére érve rendszerint tovább akartak mászni, s ezt néha oly nagy igyekezettel tették, hogy visszapottyantak a vízbe. Ha pedig sikerült megkapaszkodniuk a pálca végén, lábaikat és testüket még hosszú ideig állandó jelleggel és a legkülönbözőbb irányba hajlítgatták. A lárvák másik része fel sem mászott az edénybe betett pálcikákra, hanem „rejtélyes körülmények" között elpusztult. A tünetek szinte teljesen ugyanazok voltak, mint amiket már Lucas leírt 1930-ban (cit. Popova 1953). A lárvák kevéssel a kibújás előtt nyugtalanul úszkáltak a víz felszíne közelében, s időnként megpróbáltak alámerülni. Ha ez néha sikerült is, akkor sem maradtak ott hosszabb ideig, hanem - valószínűleg rendellenesen - ismét felemelkedtek a víz felszínére, ott nyugtalanul tovább úszkáltak, majd hamarosan elpusztultak. A nevelés hatékonyságát azonban nemcsak ez a jelenség csökkentette, hanem az is, hogy az imágók többsége „bentragadt" 82
