Ábrahám Levente (szerk.): Válogatott tanulmányok VIII. - Natura Somogyiensis 23. (Kaposvár, 2013)
Farkas S. - Vlisics F.: Magyarország szárazföldi ászkarák faunájának határozója (Isopoda: Oniscidea)
Farkas S. & Vilisics E: Isopoda: Oniscidea 93 Emiatt sok esetben (pl. Trichoniscus genusz) a határozók is mindössze ezen kis testrész rajzát adják meg. A hímek és nőstények első két pár potrohlába jellegzetesen eltérő alakú. A hímeknél az endopoditok hosszan megnyúltak, végük görbülhet, fogakat, szőröket viselhet, míg a nőstényekre ez nem jellemző. A hímek potrohlábai között figyelhető meg a hosszúkás genitális papilla, mely az ivarsejteket juttatja a nőstény ivarszervébe. Az ászkák potrohát a faroklemez, vagy telson zárja le, melynek alakja szintén fontos határozóbélyeg. Az utolsó végtag a kétágú farokláb (uropodium), mely szintén exopoditra és endopoditra ágazik. A határozáshoz nélkülözhetetlenül fontos bélyegeket az 1. és 2. tábla szemlélteti. A hazai szárazföldi ászkarák fauna A Magyarországon ismert ászkafajok listáját az elmúlt 150 év, és azon belül néhány kiemelkedően intenzív évtized kutatási eredményei alapján tudtuk összeállítani. A gyarapodó fajlistát figyelve a leírt fajok száma a jövőben szinte biztos, hogy nőni fog. Ennek oka az eddig feltáratlan területek kutatása és újabb fajok megjelenése a klímaváltozás és az emberi behurcolás következtében. Nyugaton az Alpok, északon és északkeleten a Kárpátok, míg délen a Mediterráneum és a Balkán hatása érződik a fauna összetételén. Magyarország ászkafaunája mégis szegényesnak mondható a környező országokhoz képest. Ennek okait domborzati és klimatikus különbségekre vezethetjük vissza. Elég, ha csak a mediterrán klímájú, hegységekkel és ezernyi szigettel tarkított Görögországra pillantunk, amelynek Isopoda faimájában 59 fajjal csak a gömbászka (Armadillidium) fajok száma több (Schmalfuss 2013), mint a hazánkból ismert összes ászkafaj. A klíma globális változása azonban a lokális fauna megváltozását is magával vonja, a fajok magasabb térszínre és északabbra vonulása által. Városokban is számíthatunk újabb fajok megjelenésére. A Budapesten előforduló mediterrán és trópusi fajok jól példázzák, hogy az emberi tevékenység akarva és akaratlanul is hozzájárul újabb fajok megjelenéséhez (Vilisics és Hornung 2009). Ezért, valamely fentebb említett oknál fogva, lehetséges, hogy olyan ászkarákra sikerül bukkannunk, amely még nem szerepel ebben a határozókulcsban. A fajok felismeréséhez fontos ismemi és figyelembe venni a fajok elterjedési területét és jellemző élőhelyét. A legritkább őshonos fajok a határmenti védett területeken élnek, és csak az adott tájegységre jellemzők (Vilisics és Hornung 2010). A Soproni- és Kőszegi-hegység, a Zalai-dombság, a Dráva-mente, az Aggteleki-karszt, a Zemplénihegység és a Felső-Tiszavidék ászkafaunája a szomszédos állatföldrajzi régiók hatását tükrözik. Ritkának számítanak azon egzotikus fajok is (pl. Protracheoniscus major), amelyek üvegházakban, kertekben vagy pincékben telepedtek meg. A fajok többsége azonban hazánk több tájegységén is előfordul. Ezek elterjedését a domborzati és növényzeti viszonyok mellett az emberi hatás is meghatározza. A hazai ászkafaunát faji összetétele alapján durva közelítéssel három fő csoportba rendezhetjük: a) középhegységek és dombvidékek erdei fajai, b) síkságok fajai és c) települések fajai (Hornung et al. 2008). Átfedések természetesen lehetnek. Mivel a települések jellemzően alacsonyabb térszínen és vízfolyás mellett fekszenek, néhány síksági faj (pl. Trachelipus rathkii) a lakott területeken is felbukkan, de a fajok többsége nem hatol a sűrűbben beépített területekre. A tágabb tűrésű fajokat leszámítva azonban igen éles kontrasztokat láthatunk pl. a városi és a dombságok erdei faunájának összetételében. Emiatt a fajokban leggazdagabb területek a települések és természetes élőhelyek
