Ábrahám Levente (szerk.): Biodiverzitás Napok. Gyűrűfű 2006-2008 - Natura Somogyiensis 13. (Kaposvár, 2009)

Kovács Tibor: Előszó

Előszó A „biológiai diverzitás" vagy ahogy ma már széles körben használjuk, a „biodiverzitás" fogalma az elmúlt egy-másfél évtizedben kilépett az ökológusok szókincstárából és napjainkra a laikus nagyközönség számára is közismertté vált. Bár kevesen vannak, akik pontosan meg tudják határozni, mit is takar az első hallásra talán száraznak tűnő szakmai terminus, mégis szinte önkéntelenül összekapcsolják a körülöttünk nyüzsgő élővilág sokszínűségével. Peter Alden és Edward O. Wilson, neves amerikai zoológusok 1998-ban azzal a céllal szervezték meg az első 24 órás felmérést a Massachusetts állambeli Walden-tó körül, hogy ezt a bámulatra méltó változatosságot testközelbe hozzák olyan emberek számára is, akik az erdőben sétálva a töredékét sem észlelik a fák lombja közt vagy a talajon megbújó sok száz állat- és növényfajnak. Ezen a júliusi napon a botanikus és zoológus szakértők 1905, egy milliméternél nagyobb élőlényfajt határoztak meg, majd kétszeresét annak, amit előzetesen becsülni mertek. Magyarországon 2006-ig nem volt hagyománya az efféle villámfelméréseknek, bár alkalmanként történtek széles körű adatgyűjtések rovartani vagy botanikai szempontból hangsúlyozva. Hosszú távú monitorozó programjaink előnye, hogy egy-egy csoporton belül a legrészletesebb fajlistát szolgáltatják, de a hazai természetvédelem igencsak szűkre szabott anyagi lehetőségei miatt a taxonok döntő többsége fel sem kerül a felmérendő csoportok listájára. Az állatvilágon belül többnyire a gerincesek, a futóbogarak, a lepkék és a szitakötők minősülnek preferált indikátoroknak, s a többi taxon tekintetében gyakran hatalmas lyukak tátongnak az adatbázisokban. Pedig adatokra roppant nagy szükségünk lenne, mert nélkülük igazából még azt sem tudjuk, mit helyezünk védelem alá, ha egyszer arra érdemesnek találunk egy területet. Miközben a világból egyre-másra érkeznek a fajok kipusztulásával kapcsolatos dermesztő hírek, itt Európa közepén óriási lemaradásba kerültünk a faunisztikai és florisztikai ismeretek felhalmozása terén. Ennek tudható be, hogy egyik fokozottan védett kígyófajunk, a haragos sikló három lelőhelye is csupán a XXI. században vált ismertté, és még csak nem is célzott kutatások nyomán, hanem többé-kevésbé a vakszerencsének köszönhetően. Pedig ez a kígyó igazán termetesnek számít a hazai gerinces faunában... Alden és Wilson 1998-as Biodiverzitás Napjáról Wilson magyarul is megjelent könyvében, Az élet jövőjében olvashattunk először. Nem tűnt földtől elrugaszkodott gondolatnak, hogy Magyarországon is megszervezzünk egy olyan felmérő programot, mely önkéntes részvételre alapoz, s csupán a szakértők utazási, szállás, és étkezési költségeit fedi le. Kissé eltérően az amerikai megközelítéstől, a felkért szakértők inkább a szűkebb értelemben vett szakmai vonalra, mintsem a köztájékoztatásra kívánták helyezni a hangsúlyt, természetesen nem kizárva ez utóbbi szempontot sem. Az első lépés a helyszín kiválasztása volt. Gyűrűfű neve régóta ismert a hazai természetvédelemben, hiszen az „ökofalu" mozgalom '90-es évek eleji kibontakozásának egyik zászlóvivője lett. A hetvenes években kihalt és jórészt el is planírozott településen húsz évvel később új lakók bukkantak fel, akik nem csupán otthonaikat építették fel itt, de nekiálltak rendbe tenni Gyűrűfű környezetét is - immár sutba téve a technokrata és profitorientált szempontokat.