Lanszki József - Ábrahám Levente (szerk.): Magyarországon élő ragadozó emlősök táplálkozás-ökológiája - Natura Somogyiensis 4. (Kaposvár, 2002)

Az aranysakál Az aranysakál őshonos fajunk, Magyarországon egészen a XIX. század végéig rendszeresen előfordult, ameddig preferált élőhelyeinek kiterjedése drasztikusan le nem csökkent. Ebben közrejátszott a folyók szabályozása, mely a zavartalan nádasok és mocsaras területek területét csökkentette, valamint a nagy kiterjedésű legelők feltörése és szántóföldi művelésbe vonása. Régi elnevezéseit: "nádi farkas", "réti farkas" tipikus élőhelyei alapján kaphatta. Az első XX. századi publikált megfigyelés az ország észak-keleti tájáról 1937-ből származik (ÉHIK 1938). A későbbi megfigyelések egészen a 80-as évek végéig esetiek voltak, és csak hímivarú egyedek kerültek kézre (FARAGÓ 2002). Emiatt nem lehetett bizonyítani, hogy a fajnak szaporodóképes állománya él az ország területén, ezért került az aranysakál kipusztult fajként a Vörös Könyvbe a hiúzzál és a farkassal együtt (szerk. RAKONCZAY 1989). A sakálok feltételezhető immigrációja az 1990-es évek elején a Dráva folyón keresztül zajlott, Horvátország irányából (DEMETER és SPASSOV 1993), bár a hazai, rejtve maradt populációk sem zárhatók ki teljes bizonyossággal. A bevándorló/kóborló példányok megtelepedését elősegítette a termőföldek privatizációja is. A magántulajdonba került földek egy részén a szántóföldi gazdálkodás évekig szünetel(t), ezáltal egy-egy régióban több ezer hektárnyi parlagterület is előfordulhat. Ezeken a parlagföldeken számottevő rágcsáló, elsősorban mezei pocok állomány él (HORVÁTH és PINTÉR 2000), valamint kedvező élőhelyi feltételeket biztosítanak a nagyvadak, valamint a szárnyas és szőrmés ragadozók számára egyaránt. A zavartalan, viszonylag ritkán lakott dél-dunántúli területeken az aranysakálnak stabil állománya alakult ki, ahol a gyérítés ellenére is sikeres a szaporodása. A szaporulatból az önálló vadászatra képes egyedek egy része új élőhelyet keresve juthat el az ország távoli pontjaira, ahol szaporodóképes populációk is kialakulhatnak. Az ország egyre több pontján jelzik a sakál előfordulását (HELTAI et al. 2000d, HELTAI 2002), de a tőlünk nyugatabbra és északabbra fekvő országokban, pl. Ausztriában, Szlovákiában és Lengyelországban is megjelentek kóborló egyedek (DEMETER és SPASSOV 1993, MITCHELL-JONES et al. 1999, HELL és RAJSKY 2000). A visszatelepülés ellenére státuszát eleinte nem szabályozta semmilyen törvény. Újbóli megjelenésekor (elvileg) védelmet kellett volna kapnia, legalábbis az ökológiai igényének pontosabb megismeréséig. Ehelyett a faj 1997-től egész évben, korlátozás nélkül, majd 2000-től szaporodási időszakon kívül vadászhatóvá vált. Vadgazdálkodási szempontból a sakál visszatelepülése vitatott, annak ellenére, hogy ökológiai szerepét Közép-Európában eddig egyáltalán nem vizsgálták. Sajnálatos tény, hogy a médiák a sakált torzítva, a szenzáció kedvéért kedvezőtlen színben tüntették fel. Pedig a faj egyre részletesebb megismerése alapján talán Farley Mowat: Ne féljünk a farkastól (1963) híres könyvében leírt sorok eszünkbe juthatnának a sakál kapcsán (is): „... Valahonnan keletrőlfarkasüvöltés szállt fel, kérdő árnyalattal. Ismertem ezt a hangot, sokszor hallottam már. George faggatta a pusztaságot, s várta családja hiányzó tagjainak feleletét. De az én számomra ez a hang egy elveszett világról beszélt, amely valaha, mielőtt az ellenség szerepét választottuk volna, a mienk volt ..." A magyar vadászlapok közlése szerint a Dráva folyó közelében, a sakál hazai elterjedésének központjában 1994 és 2000 között kb. 50 példányt (AGYAKI 2000), a hazai el-