Gyökerek • A Dráva Múzeum tanulmánykötete, 2006
Dr. Kéri Nagy Béla: Kulákdeportálás és következményei Drávaszentesen
Dr. Kéri Nagy Béla: Kulákdeportálás és következményei Drávaszentesen Élet a lágerben Az Árkus-tanya lakóit minden nap hajnali 4 órakor ébresztették. Az első napi sorakozón elvették a hazulról hozott élelmiszereket. A drasztikus káromkodások közepette megtartott „hegyibeszéd"-ből megtudhatták, hogy a „nép ellenségeidként most megtanulnak majd dolgozni. Megtanulják, mit jelent saját magukról gondoskodni, mivel eddig másokat zsákmányoltak ki. Munkabrigádba szervezés után elindultak gyalog a 10-12 kilométerre lévő Hármashalomra a hazulról hozott kaszával, sarlóval aratni. A rekkenő hőségben egy, a naptól felmelegedett lajtkocsi vize oltotta a szomjukat. Az arató-marokszedőkévekötöző brigádok mellé a gyerekeket használták fel vízhordóként. Mivel a lajtkocsi tisztes távolságban volt az aratóktól, a gyerekek helybe vitték a vizet, nehogy sétálással töltsék a deportáltak a munkaidőt, másrészt tartottak egy esetleges szökési kísérletsorozattól is. A központi konyha és az étkeztetés megoldatlansága miatt a reggeli délelőtt 10 óra tájban került ki a mezőre, ami egy csésze feketekávéból és fél szelet kenyérből állt. Az ebédet rendszeresen délután három órára hozták ki. Több napon át ugyanaz az ízetlen, hideg és gusztustalanul elkészített lebbencsleves és üres lencsefőzelék volt a menü. A napnyugtáig tartó feszített munka után gyalog mentek „haza". Az „istálló" viszonyok között tisztálkodás után elfogyasztották az egy csésze teából és fél szelet kenyérből álló vacsorájukat. Ezt követte a sorakozó és a véget nem érő létszámellenőrzések sora, természetesen állandó szitkozódás és válogatott káromkodások kíséretében. A keretlegények többségében írástudatlan Szabolcs megyei fiatalok voltak. A létszámellenőrzéseknél tudatosan elszámolták magukat. Emiatt állandó sorakozókra, újra és újra megismételt létszámellenőrzésekre volt szükség. Éjféltájban az ávós legények is elfáradtak, és befejezték az értelmetlen számlálást. De ezzel sem volt vége. Az egész napos kimerítő munka és „eligazítás" után „pihentetőül" a bejárati ajtó elé állítottak egy Hoffer traktort, és azt -jó éjszakát kívánva - teljes gázzal, idegtépő dübörgéssel üzemeltették hajnali 4 óráig, az ébresztőig. A környék falvaiból toborzott munkavezetők megdöbbenten tapasztalták a láger lakóinak szakszerű és gyors munkáját. Nem értették, hogy a volt kizsákmányolók, akik a helyi propaganda szerint sosem dolgoztak, honnan ismerik és tudják ilyen precízen végezni a paraszti munkát. Mindez gyanút keltett a helyi lakosság és a keretlegénység körében is. Az idő múlásával a táboron belül és kívül, az internáltak és a lakosság között a félelem, a bizalmatlanság oldásával lassan kibontakozó, közel sem veszélytelen párbeszéd mindannyiukat közelebb hozta egymáshoz. Hamarosan felismerte a hortobágyi őslakosság, hogy ezek a „népnyúzók" és „árulók" volt lakóhelyükön becsületes kis- és középparaszt125
