Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)
IX. Pállya István
78 VAC AZ IRODALOMBAN főbb törekvésem az volt, hogy a haza javára érdemeket szerezzek! Érdemszerzésre azonban a tanítói pálya akkor még nem igen volt alkalmas. A nagy közönség még a legnemesebb törekvéseket sem igen méltatta figyelemre. A tanári pálya alávaló mesterség volt, melyen sem a hazafias munkálkodás, sem az önzetlen becsületesség nem lelte meg méltó jutalmát. Nem is csodálhatjuk tehát, hogy a multszázadi piaristák elkeseredetten írnak a nagy közönség közönyösségéről és ferde gondolkozásmódjáról ; nem csodálhatjuk, hogy megindító, bánatos hang szólal meg lantjukon; mert hát Sötétség borítá kékellő egünket, Szomorú éjszaka tündöklő fényünket. Ki tudná leírni keserűségünket? Búra bocsátottuk lecsüggő fejünket. De amit nem találtak fel a külvilágban, azt megtalálták magában a szerzetben. Méltán kiálthatta Pállya egyik beszédében: szép hazánknak leánya: szerzetünk, te vagy a mi anyánk ! Mert a szerzet csakugyan nagyobb lelkesedéssel, nagyobb méltánylással fogadta a rendtagok munkásságát, mint a külvilág. Ami különben természetes is; mert a tanári pályán, nyomor és terhes munka közt eltöltött élet igazi érdemét csak tanár méltathatja igazán. A szeretet, a meleg érdeklődés egymás munkássága iránt, a közös buzgóság, közös cél, közös szegénység megható testvéri viszonyt, lelkes belső életet teremtett a szerzetben. Talán sohasem mutatkozott ez a hamisítatlan Kalazanti-szellem igazibb és meghatóbb alakban, mint ép 1766-ban, midőn a magyar piarista-rend fennállásánák századik évfordulóját ünnepelte Egyszerű, szegényes volt az ünnep, de lelkes és megható. Tapolcsányi Gergely rendfőnök háromnapi egyházi ünnepélyt rendelt el. A harmadik nap Ambrus himnuszát kellett a rendtagoknak énekelniök. Meghagyta azt is, hogy a szónokok emlékezzenek meg a régi jeles piaristákról,
