Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

XIX. Jósika és korának írói

190

VÁC AZ IRODALOMBAN

felé tartott, az egyházban világosságot pillantott meg s úgy tetszett neki, mintha lassú orgonahang hatotta volna meg fülét. Az ajtó zárva volt, zörgetni nem mert, az ablak párkányára pedig lehetetlen volt felkapaszkodni. De a templom melletti hársak egyikéről mégis betekintett. Az oltár előtt tizenkét gyertya égett, az oltár előtt Széchy Dienes, mellette Vincze püspök állott, az oltár alsó lépcsőjén pedig egy hölgy fehér öltözetben, tündöklő hajzatán zsenge koszorú fénylett ezüst rózsákból. A bájos menyasszony mellett az atyja állott. A hölgy Izabella volt.

— S a vőlegény! — kiált fel Szelepcsényi meglepetve.

— Ezt — mond Csupor, — arcban nem láthattam, mert háttal állt. Egyszerű barna dolmány volt rajta s termete deli, bár a legény nem magas volt; kezében zöld bársony süveget tartott nyusztprémezettel.

— Mit mondasz?! — hiszen az a------— Megállj, koma, ne találgasd! — vág hirtelen Szelepcsényi szavába Csupor, — mindenesetre a dolog titok akar maradni s legyen! én rá nem ismertem. — Néhány perc múlva Széchy Dienes úr [rövid beszédet tartott, hol a koszorús hölgyhöz, hol a vőlegényhez intézve szavait; meiy egész, hihetőleg igen épületes szónoklatnak, boszszúmra egy hangocskáját sem értettem. — Ezután a két szerelmesnek összetevé kezeiket s annak módja s rende szerint megesketé őket — de —

— Nos, mit de?

— Koma! a dolog még sem egészen úgy ment, mint szokott: a menyasszony jobb kezét nyújtotta oda, Széchy Dienes uram pedig a vőlegénynek a bal kezét helyezé a hölgyébe.

— Különös! remélem, másnak ki nem fecseged ?

— Szón kívül! de neked, legrégibb kenyeres pajtásomnak, el nem titkolhatám.

— Hiba volt, fiú! de én hallgatok; azonban, ha még egynek elmondod, bárkinek, — megmérkőzünk.