Tragor Ignác (szerk.): Vác az irodalomban - Váci könyvek 15. (Vác, 1925)

XVI. Vörösmarty és kortársai

150

VÁC AZ IRODALOMBAN

Hajdan rengetegek sűrű tölgyekkel takarák be A vadon ormokat itt, hol farkasserg s hiuzok közt Csak Vác élt vala, szűz hajnal sugarán eregetvén Keble fohászit, avult kalyibája elől, az egekre. — Később Géza, — mivel koronát Ígért neki ott egy Égi tünet, — szent ház falait kelté föl ezen helytt. így leve Vác az öreg remetének régi nevéről.

A ki az Úr Krisztust első vallá a magyarnál.

Díszes lakhelyeit nem rég, s egyházai fényét

Fal körözé; kincsén s virulatján a Duna bámúlt. —

Tudta Uzon mindezt, dühödő vezetője kunoknak ;

S a mogolok prédát szomjúzó sergeit ezzel Felbojtván, vezeté s Vácnál termettek azonnal.

Rémület árja, sebes Dunaként, csap a városiakra. Megrohanák a nyitott kapukat s a védni felejtett Kőfalakat s ropogó tűz terjede Vácra legotcan.

Percre höled minden, kunokat vérengzeni látván:

De kiderül a vész a boszúlók tetteiből; mert ’Kuttén véréért vért! — Kuttén életéért száz Életet!’ — ordítván, gyilkolni, rabolni rohantak.

A riadozva sivó népséget s gyermekeket, kik A terülő vészből menekültek, előragadozván,

Szórják a ropogó lakok izzó tűzözönébe.

Majd meg az egyház szent küszöbét fertőzted lábuk. Háromszor kíséri ennek nemtője, az ihlett Buzgalom, ellentállni, de annyiszor összetörött az. — István, a buzgó főpap, ki alelnöki pálcát Tart vala, szemre vévé ezt: szellem lángja belé száll. Sergeknek döntő erejét érezve szívében,

Villámfényű erős handsárt ragad, azzal az egyház Bel küszöbére feláll, sóhajtva egeknek urához. Elpillant a világ sorsára tudása szemével A sors főura, és miliők közt rája tekinte.

István, pisladoz a fáklyád, fogyatéka szomorgón Füstölög, — egy lobb még, s hő fényét éj takarandja. Sejti a szent ember; siet a mártir-koronáérí.