Tragor Ignác: Vác története 1848 - 49-ben - Váci könyvek 3. (Vác, 1908)
Függelék
442 VÁC TÖRTÉNETE 1848—49'BEN. lába vágtatok között, míg az üldözött látogató végre eltűnt megint a sződi garádok mögött, s az üldözők is szégyenszemre lépést visszatértek. Mit akarhatott a vakmerő orosz ? Mindjárt el is mondom, úgy a mint egy hónappal rá ő maga Kempelen Károlynak és nekem saját asztalánál ebéd közben elbeszélte. Lucskin ezredes volt; — a 2. doni kozákezrednek, s egyszersmind július 16-án Vácznál az orosz előőrsöknek parancsnoka. Ő aznap délután Paskievics herczeg hadserege zömének Aszódról megérkezését várta. Jelentik is neki, hogy a dukai hegy aljában egy tábornoki nagy kiséret kémszemlét tart. Lucskin a kozák őrsök szélső vonalához siet; innen meglátja az egész lovas csoportot. Megáll, kételkedik: barát-e vagy ellenség? Meg akar győződni. Magyaroknak sejteti a tarka egyenruhák egészben messziről is idegenszerű tüneménye, ámbár a részleteket kivennie a távolság nem engedi. Másrészt oroszokra vallanak a szélről-végről álló közkatonák dzsidáiról a szélben lengedező apró lobogók, melyekben egy muszka ezred színeire vél ismerni — és azután a vörös dolmány; ezt Olga huszárnak nézte. A mint közelebb ért aztán : felismeri a valódi helyzetet. De már most csak azért is megnézi magának közelről az ellenséges társaságot. „A magyarok lovagias nemzet, gondolám“ (mondá nekünk ebéd felett — augusztusban Nagy-Váradon), „azok nem fognak annyian mind egy emberre menni. És nem is csalatkoztam — tévé mosolyogva hozzá — mert meg vagyok győződve, hogy az a közember nem parancsra lőtt rám.“ ») Az én huszárjaim emiatt a dukai hegy oldaláról levontatták, aztán a két orosz töltény-kocsit, s hátra vitték a tüzértartalékhoz. Magam a Vácz városába visszatérő kísérethez csatlakoztam. Itt nagy, élénk volt a fölindulás fiatal tiszttársaim közt. Akikhez legközelebb jutott volt a muszka törzstiszt a forduló pillanatban: most egymást okolták; — nagyon röstelték a dolgot mindannyian. Bátyám csak annyit mondott rá: „Még nagyon zöldek vagytok.“ — Csak egy pillanatnyi megkésésbe múlt, hogy a szárnylegények az orosznak elibe nem vágtak, be nem kerítették, útját el nem állták. S e pillanat (az orosz közel érve, a legtökéletesb hiedelemmel köszönt) elegendő volt annak, megmenekülni. E percznyi habozás pedig egyiknél közülünk csakugyan azon lovagias érzésből eredt, hogy nem illő egy Ü Lásd ennek a jelenetnek egy erősen kiszínezett előadását a Váci Hírlap 1892. évi november hó 20-iki számában. T. I.
