Tragor Ignác (szerk.): Váci hősök, halottak, hadifoglyok és harctéri sebesültek 1914 - 1918-ban (Vác, 1933)
A hősök
40 az ismeretlen úton az ellenség irányába. Egy-egy nagy sajka forró fekete kávé sűrű dagasztású prófunttal volt a reggelijük. Olyan sötét volt, hogy a lovasok egymást sem látták. Talán senki sem gondolkozott. A lovasok csak kocogtak eló're és várták a napfelkeltét. Jobb is volt nem gondolkodni, mert az a helyzetjelentés, melyet a vezérkar előtte való este kiadott, csak a legnagyobb bizonytalanságot szülte a lelkekben: „Valjevóról semmit sem tudunk, az ellenség valószínűleg visszavonulóban van.“ 8 óra felé a köd ritkulni kezdett, majd gyönyörű vasárinapi reggel virradt rájuk. Az oszladozó felhők között a hegyek ormáról felbukkant az első napsugár. Megszólalt a huszár: Vala* hára ránk pislantott a jó Isten a balszemével! Ez volt a járőr reggel Isíen*dicsérefe. A hu* szároknak egyszerre mintha jobb kedvük ke* rekedett volna. Elfelejtették súlyos feladatuk bizonytalanságát. Óránkint 6 kilométeres menetben délelőtt 10 órakor már 30 kilométert hagytak maguk mögött. Banjanit Valjevóval műút köti össze, melyen azonban a már több mint egy éves háborúnak utakat sülyesztő nyomai nagyon is látszottak. Az országút teljesen kihalt, még gyalogos ember sem volt látható. Halotti csönd mindenütt, közsé* gek az út mentén sehol sem voltak. A jár* őr a legnagyobb elővigyázattal és biztosítással haladt előre. Déli 12 órakor már csak 6 kilométerre voltak Valjevótól, mikor is egy messzire áttekinthető völgyben nagy pihenőt tartottak. A hevedereket megeresztve egy szé* naboglya tövében ebédeltek a jó öreg huszá* rok, lovaik pedig vidáman szálazták az illatos macsvai szénát. De mindenki inkább arra gondolt, hogy hol lesz egy óra múlva: a a lovon*e vagy a ló alatt. Dr. Huber, a parancsnok, messzelátójával állandóan Valjevó irányába figyelt. Egyszerre két polgári alak közeledett az úton a város irányából. Talán a szénaboglyától nem vették észre a járőrt, melynek azonban nagy örömet okozott, hogy a benszülöttektől megtudhatnak valamit. Huber parancsnok két huszárját, kik valami keveset beszéltek szerbül, gyalogosan a civilek elé küldötte. A jövevények, két öreg munkás külsejű ember, nem ijedtek meg. Elmondották hogy Valjevóból jönnek és egy szomszédos községbe igyekeznek. Váltig erősítették, hogy mikor a városból elindultak, mintegy délelőtt 11 órakor, vonult vissza dél felé a szerb hátvéd, állítólag egy fél század lovasság. E szerint tehát már nincs katonaság Valjevóban, — de vájjon igaz*e ez? Huber parancsnok megérttette a civilekkel, hogy a járőrrel vissza kell jönniök a városba és ha igazat mondtak és valóban nincs ott szerb katonaság, akkor fejenkint 10 korona jutalmat kapnak, ha azon* ban hazudtak és a járőrt kelepcébe csalják, akkor főbelövik őket. A civilek kénytelenül bár, de elfogadták az ajánlatot. A járőr nyer* gélt és a civileket közre fogva, gyors lépésben igyekezett a város felé. Huber parancsnok útközben többször figyelmeztette a két embert, hogy ne hazudjanak, mert életükkel játszanak, de ők álhatatosan megmaradtak állításuk mel* lett. Közeledvén a város felé, a járőr szerb katonákkal is találkozott. Ezek fegyvereiből a zárat kiszedvén, visszakisérte őket a városba. Ök is ugyanazt valloták, mint a polgári egyé* nek: a szerb katonaság egy órával előbb ki* vonult Valjevóból. Katonaszökevények voltak és örömmel adták meg magukat a magyar csapatnak. Félkettőkor pillantották meg a hu* szárok a Zölubara völgyében elhúzódó, fes* tői fekvésű, szép kis szerb várost. A magya* rok Istenéhez szóló tiszaparti éljen zúgott fel a magasba, mikor a város fehérfalú utcáiba bepillantottak a szolnokmegyei jó fiúk. A jár* őrsön kívül mintegy 36*an lehettek már az összeszedett szerb katonák, úgy hogy jó nagy csapatnak tűnhetett fel a város előtti dombon
