Tragor Ignác: Vác műemlékei és művészei. Több képpel és melléklettel (Vác, 1930)
XVI. Az utolsó félszázad művészei és műgyűjtői
и lomában levő páduai Szí. Antall ábrázoló oltárkép és a budai Szt. Anna-lemplom szentély-kupola freskója világosságot derít legalább fejlődése e két fázisára. A finom megjelenésű páduai szent a boldog önkívületi ihletett látományában átszállót! gyönyörű csecsemő Jézuskával enyeleg; a mennyei csoda bűbája árad szét a lágy simasággal festett jeleneten; egy földi szent, aki ábrándos szeretettel, halk gyengédséggel, nesztelen önfeledéssel merül el látománya gyönyörébe, hogy láztól égő lelke minél to.=vább élvezhesse a csodában való kielégülést. Tárgyában e kép még teljesen barokk, de kifejezésében, jellemzésében, festési modorában már rokkokó azon a mesgyén, amelyen a bécsi mesterek haladva, egy akadémikus simaságéi, költői tartalmú oltárkép festészetet csiszoltak. Ez a bécsi festészeti irány csendül ki ez oltárképből, jelezve, hogy Vogel bizonyos időt Bécsben töltött akkor, amikor ez a város a Habsburgok alatt olyan virágzásban élt, akár Firenze a Mediciek, vagy Párizs a Lajosok idején. A bécsi hatás kétségtelen, de redukálni e hatás csiráját egy határozott mesterre lényeges összefüggés nélkül legalább is időszerűtlen. A Szt. Anna-templom szentély függő kupolájában szintén egy sokszor megfestett képtémát készített Vogel freskóként: a Szentháromságot. A négyzetes alaprajzra csüggőkkel felépített gömbszeletkúpolát ráfestett díszes barokk architektúrával körben megnyitja; a négy csüggőbe fülkéket varázsolva beülteti a négy evangélista egyénített alakját. A festett architektúra finom fűzéres peremén belül szabad kilátást nyit az égre, melynek felhőin ünnepélyes beszélgetésbe merülve ül a Fiú és az Atya Isten, felettük lebeg a galamb Szentlélek, díszfényí sugározva. E hármas titok néhány angyaltól övezve a maga földöntúli hatalmasságában szétárad a felhőkre is, amelyek gomolyogva szolgálnak alkotójuknak ülésül. Az angyalok közül kiválva az egyik térdet, fejet hajt a világot teremtő, megváltó s megszentelő hármas titok előtt a feltétlen hódolat jeléül. Ismét csodás jelenség tanúi vagyunk, amelyet annyi változatossággal ábrázolt e században Pozzo, Rottmayr, Gran és más a monarchia templomaiban. Azonban egyikük sem ábrázolta oly kevés alakkal, oly gazdaságos sceneriával, oly könnyen érthető librettóval e titkot, mint épen Vogel. A bécsi mesterek hatalmas kisérő angyal tömegeket, mozgalmasságtól áradó égi csődületet, szinte megmámorosodva kavargó angyal- és felleggombolyagokat vetítenek a boltozatokra olyan szín-fanfárral körül harsogva, hogy maga a Szentháromság csak részese s nem fenséges irányítója a mennyei jelenésnek. Bár Vogel freskóján vannak mozdulatok, helyzetek, amelyek a bécsi mesterekre való ráemlékezést feltételezik, mégis teljesen önálló felfogást tanúsít azzal, hogy a lefokozott színek egysén gesen irizáló harmóniájában a Szentháromság fenségét helyezi mindenekelőtt uralkodóvá úgy alakilag, mint tartalmilag. Freskója felhőzetének valószínűsége, alak= jai vonalainak tiszta rajza, a távlati alulról fölfelé való rövidülések meggyőző biztossága, a kompozíció könnyű áttekinthetősége, az alakok jellemzésének szabatossága, a felesleges epizódok kerülése, mind oly festőművészre vall, aki abban a freskó-zuhatagban, amellyel az osztrák művészek akkor elárasztották or^ szágunkat, tudott számottevő egyéni alkotást létrehozni. És jellemző, hogy e freskójáról, mivel szerző nélkül állott eddig, még a hivatott szakírók is hallgatnak, pedig a főváros egyik nevezetes templomát díszíti. Ha semmi más műve nem kerülne felszínre e freskón kívül, Vogel Gergely akkor is jelentős művésze marad a 18. század magyar festészetének.“*) *) Ncmethi Lajos: Adatok a festés történetéhez (Archaeológiai Értesítő 1884 109.), Schoen Arnold: Vogel Gergely váci festő (Váci Hírlap 1927. december 25.)
