Bodonyi Emőke – Tóth Antal szerk.: A Szentendrei Művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának iratai és dokumentumai 1926–1951 (Szentendrei Múzeumi Füzetek 4. Szentendre, 2007)
A Szentendrei Festők Társaságának jegyzőkönyvei, 1928–1951 (Közreadja és bevezeti: Schleininger Tamás)
A tárgyhoz hozzászólnak: Heintz Henrik, Deli Antal, Barcsay Jenő, Bánáti Sverák József, Onódi Béla, Pándy Lajos. A felszólalások meghallgatása után elnök a következőkben foglalja össze a taggyűlés álláspontját: Tekintettel arra, hogy az esetleg létesítendő kamara szervezésének tervét a Társaság nem ismeri, nincs módjában mellette, vagy ellene állást foglalni Mindazonáltal a válaszadásnál egy közös alapgondolatból indul ki: ez a művészi szabadság. Meggyőződése, hogy a művészet csak teljes fejlődési szabadságban - minden irányítás nélkül - érheti el legszebb virágzását. Minél szabadabban fejlődik valahol a művészet, annál sokrétűbb, gazdagabb lesz és annál magasabb fokra emelkedhet. A művészettörténelem számos példát nyújt arra, hogy olyan felfogások, művészeti irányok, melyek a maguk idejében idegenül vagy értetlenül hatottak és különösen a laikusok részéről gúnyos ellenzést váltott ki, sőt a legvadabb gyűlölködést okozták a művészek között - lassanként más, szabadabb, egészségesebb irányba terelték a már elsekélyesedő és önállóság nélküli szellemi életet élő művészetet, és így végeredményben magasabb szintre emelték. Aggodalmak merültek fel a kamarai tagok kiválasztásának kérdésével kapcsolatban is, mert félő, hogy azokat az ellentéteket, melyek a haladó és konzervatív művészeti felfogások és az azokat képviselő személyek között ma is fenn állnak, még jobban kiélezné. A kamarai tagok felvételét megnyugtatólag semmi esetre sem lehetne - véleménye szerint - a különböző művészeti egyesületek taglétszámának megfelelő arányban behívott választmányra bízni, mert ez egyrészt magával hozná az egyesületekben fellépő féktelen agitációt, másrészt így bizonyára számtalan kevéssé komoly művész jutna olyan hatalomhoz, amellyel minden bizonnyal visszaélne. Különben is a példák egész sorát lehetne felvonultatni annak igazolására, hogy a kortársak, legyenek egyébként kiváló alkotóművészek, milyen súlyos tévedésekbe estek társaik megítélésénél. Iskolák, irányzatok, műalkotások értéke vagy értéktelensége felett - a művészettörténet tanulsága szerint - egyedül és megfellebbezhetetlenül az idő dönt. Ez az egyedüli megbízható mértékegység, mely majdan elfogja választani a maradandót a selejttől. Felfogásunk szerint a művészetben nem a mennyiség, hanem a minőség a döntő, így idegenkedünk attól, hogy a kamara művészeti kérdésekben is kénytelen lenne szótöbbség útján dönteni. Örömmel fogadna azonban a társaság egy olyan szervet, mely a képzőművészek szociális helyzetével volna hivatva foglalkozni. Gondolunk itt főleg a betegségi, rokkantsági és öregségi biztosításra, sőt a képzőművészek nyugdíj alapjára is, feltéve, hogy a művészek teljesítőképességével arányban álló tagdíjakkal ezek megoldhatók lennének. A taggyűlés az elnök összefoglalását helyeslőleg tudomásul veszi és azt magáévá teszi. <C53)>
