Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Bodonyi Emőke: A szentendrei „római iskolások”. Neoklasszicizmus Szentendrén a harmincas évek első felében

A szentendrei klasszicizáló törekvésekkel egyidőben kezdődik el a szentendrei Keresztelő Szent János plébániatemplom szentélyének kifestésé. Az egyes jelenetek kompozíciója Bánáti Sverák festményeihez hasonlít, ahogyan az egyes bibliai jelenetek szentendrei háttér előtt zajlanak. A különbség csupán annyi, hogy a festők az egyes jeleneteket architekturális környezetbe helyezik, amelyek vagy egy nagy ablaknyílással vagy eleve nyitott épületszerkezettel tartanak kapcsolatot a táji környezettel (Bánáti Sverák: „A háromkirályok imádása"; „A 12 éves Jézus a templomban"; „Emmauszi tanítványok"; Pándy: „Jézus Simon farizeus házában").

108 A külön tanulmányt érdemlő szentélyfreskók önálló kompozíciók.

109 Egyegy bibliai jelenet a témájuk. A szentély kifestésé több szakaszban történhetett. A freskók nagyobbik része már 1933-ban készen lehetett. (Bánáti Sverák: Háromkirályok imádása 1933.; A 12 éves Jézus a templomban 1933.; Emmauszi tanítványok, 1933.; Pándy: Mária a kis Jézussal Arpádházi szentek körében 1933.; Heintz: Atyaisten a Szentlélek galambjával és két angyallal, 1933.) A kompozíciók reneszánsz előképekhez nyúlnak vissza, általános a centrális perspektíva, a mennyezeti képeknél pedig a rövidülés elvének alkalmazása. A legtöbb freskó hátterében jellegzetes szentendrei épületek és tájrészletek tűnnek fel naturalista felfogásban. A plébániatemplom freskóin — hasonlóan Jeges Ernő történeti kompozícióihoz — erőteljesen érvényesül az előképek hatása. Világos színezésük, a kompozíciók áttekinthetősége, a centrális, lineáris perspektíva alkalmazása és a kifejezésbeli eszközök révén azonban rokonságot mutatnak a korszak neoklasszicista festményeivel. A szentendrei neoklasszicizmus jelensége a harmincas évek első felére datálható. Ez a jelenség egyaránt kapcsolódik az olasz orientációjú neoklasszicizmushoz, elsősorban Casorati és Oppi művészetéhez, másrészt a klasszicizálás tágabb értelmezésével a klasszikus reneszánsz kompozíciók és formaideálok érvényesítését is magába foglalja. Figyelemre méltó alkotások születtek Szentendrén, de a szentendrei művészet közegében nem tudtak érvényesülni. Ma már szívesebben értékeljük a történeti szempontokat, érdeklődéssel fordulunk a hajdani alapítótagok művészete felé. Munkásságukra jellemző, hogy egyidőben, egymással párhuzamosan többféle irányban tájékozódtak. Megítélésüket ennek a ténye is befolyásolta, nem feltétlenül kedvezően. Az általuk képviselt neoklasszicizmus — legyen az portré, akt vagy akár vallásos áhítatot keltő festmény — a hazai neoklasszicizmus történetébe illeszkedik. Különleges értéket nyert azáltal, hogy több szálon kapcsolódott a húszas évek eleji, Szőnyiék által képviselt Árkádia-festészethez. Művészeti hatásuk nem terjedt a művésztelep keretein kívülre, meghatározó irányzatot sem teremtettek Szentendrén. Az érintett életművekben is átmeneti jellegű volt a klasszicizálás, csak rövid időre tudott biztosítani új formanyelvet. 65