Kiss Joakim Margit szerk.: Szentendrei művészet 1926–1935 között (Szentendrei Múzeumi Füzetek 2. Szentendre, 1997)

Bodonyi Emőke: A szentendrei „római iskolások”. Neoklasszicizmus Szentendrén a harmincas évek első felében

tás, az archaizáló tendenciák, a megelőző művészettörténeti korszakok fel­idézése akár kifejezésmódban, akár tematikailag az, ami leginkább egymás­hoz közelíti a művészek teljesítményét. A neoklasszicizmus mint stílusjelenség tehát csak részben jellemzi a római iskolások stílustörekvéseit. Szentendrei keresztmetszetben is az itt megfi­gyelhető neoklasszicizmus értelmezése elmaradt, mert összemosódott az el­marasztalt ,,római iskolások" tevékenységével. Valójában azonban Bánovsz­ky és Pándy művészete, még ha festettek is neoklasszicista képeket, és ha Pándy részt is vett a szentendrei plébániatemplom kifestésében, nem tarto­zik a „római iskola" történetéhez. Félreértés lenne ide sorolni annak a Pándy Lajosnak a művészetét, aki az amúgy is kis festői oeuvre-ben megfestette azt a két neoklasszicista festményt, amelyek közvetlenül országos kiállításuk után országos gyűjteménybe kerültek. Pándy akadémikus, konzervatív stílus­ban festett, tájképei pedig bizonyítják, hogy ő volt a művésztelep „leghűsé­gesebb naturalistája". 43 Bánovszky munkásságában is csak átmenetileg jelent­kezik a neoklasszicista stílus. Ugyanakkor a neoklasszicizmus a „római is­kola" stílusproblémájához tartozik és ezért kell a „római iskolások" életmű­vének adott szakaszával rekonstrukciós igénnyel foglalkoznunk. Ez a rekonstrukció a szentendrei művészettel foglalkozó feldolgozásokban különösen az 1926—35 közötti időszakban időszerű, hiszen ebben az idő­szakban nyerik el a római ösztöndíjakat és utaznak Olaszországba, ekkor vesznek részt a római iskola történetét meghatározó legfontosabb kiállításo­kon, és mindez egybeesik a Szentendrére jövetelük idejével, a művésztelep és az itt tartott nyári szabadiskolák megszerzésével, a szentendrei művész­telepen dolgozó művészek munkáit bemutató kiállítások megrendezésével. Az egyes életművekben a kísérletezés, az újraértelmezés időszaka éppen a szentendrei letelepedést követő évekre és a harmincas évek első felére esik. Ez után valamennyien „megállapodnak". Bánáti Sverák és Bánovszky a ter­mészeti látványhoz hű tájképeket fest, Rozgonyi is visszavonul, intim hang­vételű városképekkel, csendéletekkel foglalkozik. Heintz és Jeges „karrierje" azonban kezdetét veszi, sorra kapják megbízásaikat templomok falképeinek, oltárképeinek, stációinak megfestésére és fokozatosan eltávolodnak Szent­endrétől. Pándy pedig egyre kevesebbet fest, érdeklődése a néprajz irányá­ba fordul. Mindemellett az 1926—35 közötti időszak az egyes életművekben önálló korszak, amit meghatározott a szentendrei letelepedés élménye és a közös munkát, együttléteket biztosító művésztelepi környezet. Jellemző a letelepe­déssel járó érdeklődés olyan helyi témák iránt, mint a város, a művésztelep, a természeti környezet képe és mindennapjai, a helyhez kötődő történelmi jelenetek és helyi városképbe helyezett bibliai jelenetek. A stílusbeli kölcsön­hatások eredője az egymáshoz hasonló művészeti szemlélet mellett a művész­telepen együtt töltött időszak. Ebben a közegben születnek meg azok a neo­klasszicista stílusú alkotások, amelyek stílusjegyeikben és tematikában fel­tűnő hasonlóságot mutatnak egymással. Ezzel párhuzamosan pedig olyan a fővonaltól eltérő klasszicizálás is kimutatható, amely egyaránt kapcsolódik 54

Next

/
Thumbnails
Contents