Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Bódi Zsuzsanna: Lakodalmi szokások Ipolytölgyesen

A néprajzi csoport falvai között az állandó kapcsolattartás egyik formája a búcsú volt. Ipolytölgyesen Pünkösdkor, Letkésen Áldozócsütörtökön, Bajtán, Leieden Kisasszony napján, Ipolyszalkán Nagyboldogasszony napján, Ipolykiskeszin Szent Mihálykor volt búcsú. „A Szent Mihály napi búcsú volt a „leányvásár", ekkor minden családnál adódott már pénz, új ruhát kapott a lány s abban ment a búcsúra."

12 A fiatalok minden búcsúba elmentek, a házasok csak oda, ahol közeli rokonuk élt. A falucsoport fiataljai a búcsúk napján és a búcsút követő bálokon együtt szórakoztak. Egymás jobb megismerésére adtak alkalmat a színjátszóköri próbák is. A faluban Petrási József plébános szervezte az első előadásokat a századforduló idején. Ebből az időszakból a Lourdesi jelenés című mű bemutatása maradt em'lékezetes. A szereplők iskolából kikerült - még nem házas - fiatalok voltak, de a lányok általában udvarlójukkal együtt léptek fel. A fiatalok közös szórakozások során kialakult kapcsolata csak a szülők beleegyezésével fejlődhetett udvarlássá. „Akkor a föld volt az Atyaúristen. Volt olyan is, hogy nem szerette, de mégis hozzáüldözték. Az volt a lényeg, hogy gazdag legyen." Ezek a vélemények a falu értékítéletét tükrözik, meghatározva egyben a párválasztás legfontosabb szempontját. A házasságok előkészítésében az asszonyoknak volt kiemelkedő szerepe. Az egymáshoz való fiatalokat „összegyentőték". Ha a lányos szülőknek megfelelt a legény, hazakísérhette a lányt a vasárnapi lányséta után vagy a tollfosztásból, legényes napokon vendégül is látták. Általában két-három évig udvarolt a legény. Az udvarlás során csak a búcsúkban vett kisebb ajándékokat a lánynak, aki a kapott feliratos fakanalat búcsú után kitette az utcai ablakba. A komoly udvarlási szándék kinyilvánításának formája a legény részéről a „májfa állítása" volt, a lány húsvétkor a locsolónak adott szekfűvel ismerte el udvarlójának a legényt. Keretes, lakodalmi előkészületek Kéretni csak akkor mentek, mikor már biztosan tudták, hogy nem kerül elutasításra sor. Előző héten a legény megkérdezte a lány anyját, hogy fogadják-e őket. Keddi napon ment édesanyjával és keresztanyjával lánykérőbe. A lányon és szülein kívül a lány keresztanyja is ott volt fogadásukkor. Húst, rétest és bort adtak a vendégeknek, akik jövetelük célját kendő kérésével juttatták kifejezésre: „Tudják-e mér jöttünk?... Azért jöttünk, hogy adjanak egy kendőt!"

13 Ha a lány igent mondott a legénynek, „biztosítékul" nyakravaló selyemkendőt adott, ami a vőlegény násznagyának botjára került. A legény fehérrel kivarrott zsebkendőt is kapott, ezt lakodalomkor a mellére tűzte, a bokrétája mellé. A századelőn a gyűrű még nem tartozott a kereteskor kicserélésre kerülő szokásos tárgyak körébe, csak néhányan vittek kölcsönkért ezüstgyűrűt a lánynak. Ajegyajándékoksoráha tartozik - bár később kerül átadásra - a legénynek adott „vőlegénying" és a már fiatalasszonynak juttatott „jegyruha". 1901-ben, egy jómódú pár lakodalma során a jegyruhát 8 méter anyagból varrták és hozzá való fejkendőt is kapott a fiatalasszony. A jegyruha általában selyemből készült és soha nem volt „rikítós színű". A vőlegénynek két ünneplő és két tarka inget varrattak.

14 Az ingek azonos szabásúak, állógallérosak, kézelőjükön és elejükön tűzéssel díszítettek voltak. A hétköznapi és az ünneplő ing csak anyagában különbözött, az ünneplő „pamukos" volt. A keretes során a két család megbeszélte a fiatalok közös életének anyagi vonatkozásait. A századelőn az eljegyzési anyakönyvben több ízben szerepelt még házassági szerződésre való utalás, ezek közül azonban egy sem maradt meg és adatközlőimtől sem tudtam tartalmukra vonatkozó adatot gyűjteni. Korábban említettem, hogy a lányok fiútestvéreikkel azonos mértékben örököltek. A fiatal pár a férj szüleinek házában kapott helyet, bútorra, háztartási felszerelésre nem volt szükségük. A lányok stafirungja ennek megfelelően ágyneműből, asztalneműből és ruhákból állt, amit a vizsgált időszakban „menyasszonyi láda" egészített ki. Párkányban vagy Esztergomban vették a ládákat, amelyeket általában faragott oszlopok, vésett minták és festett virágko43