Ikvainé Sándor Ildikó szerk.: Néprajzi, történeti és múzeumszociológiai tanulmányok a Ferenczy Múzeumból (Szentendrei Múzeumi Füzetek 1. Szentendre, 1996)

Ikvainé Sándor Ildikó: Népi mesterek, művészek Pest megyében

DUDÁS JULI, VANKÓ IMRÉNÉ A NÉPMŰVÉSZET MESTERE (1919-1984) Vankóné Dudás Juli egyike volt Magyarország legnépszerűbb népművészeinek. Nevét és festményeit az 1970-es 80-as években Európa legtöbb országában, de Amerikában, Japánban és Ausztráliában is megismerték.

23 Galgamácsán született 1919-ben, vízkeresztkor, földműves szülők hatodik, kései gyermekeként. Testvérei korán meghaltak, idős szüleit ő gondozta. A kései gyermeket - saját szokásaiknak, hiedelmeiknek megfelelően - a múlt század szellemében nevelték. Mindenre megtanították, a nehéz paraszti munka minden fortélyára. A faluba járó népdalgyűjtők, néprajzkutatók már gyermekkorában, az 1930-as években felfedezték ének- és rajztehetségét, s további rajzolásra ösztönözték. Sok fiatalkori rajza bekerült a Néprajzi Múzeumba. Első igazi nagy munkájára a megbízatást azonban csak 1967-ben kapta. Ekkor készültek el a balatonfüredi Marina Szálló festményei 48m

2-en. Azelőtt csak kisméretű rajzokat, festményeket készített. Nagy erőpróba volt számára a méteres alakok megrajzolása. Boldog volt, hogy a zsűri tagjai nemcsak megdicsérték, de sok biztatást is kapott tőlük. Ezután sorra jöttek a megbízatások, egyik képet festette a másik után. Ennek ellenére addigi életmódján nem változtathatott. Élete végéig népviseletben járt és ugyanazt a falusi életet élte, mint más galgamácsai asszonyok. Nappal kapált, főzött, mosott, baromfit etetett. Festésre csak a munka után, este és éjszaka jutott idő. Hihetetlen energiával, fáradhatatlan jókedvvel festett. Ez a jókedv, vidámság, élet- és munkaszeretet tükröződik minden festményén. Mintha az élete csupa öröm lett volna. Pedig tudjuk, mennyi gond, nehézség tarkította. A szentendrei múzeum néprajzosainak ösztönzésére megírta életrajzát, azon keresztül könyvében bemutatta faluját, annak régi szokásait, mindennapjait, egy év tennivalóit, ünnepeit, dalait. Könyve Falum Galgamácsa címmel a Pest Megyei Múzeumok évkönyveinek sorozatában jelent meg olyan sikerrel, hogy már két kiadást megért. Saját képeivel, rajzaival illusztrálták, amely még hitelesebbé tette mondanivalóját.

24 Egész munkássága alatt környezetének, ezen belül saját életének pillanatait örökítette meg, úgy, ahogyan azt még gyermekkorában átélte. Sohasem jutott eszébe, hogy világlátott élményeit (pl. Olaszország, Jugoszlávia, Amerika) megfesse. Pedig - az ő szavával élve - „csodálatos" élményei voltak. Nyitott szemmel járt mindig és mindenütt. Sokat beszélt benyomásairól, s meg is tudta volna azokat festeni. Soha nem rajzolt tájképet, virágcsendéletet, arcképet, de önarcképet se. Neki nem az egyének hű, arcképszerű ábrázolása volt a célja, nem az egyént, de a közösséget akarta bemutatni, hiszen faluja az ő ifjúsága idején még szoros közösség volt. (Mindenki ismert mindenkit, az öregek megszólították bárki gyerekét, ha valami „rosszat" cselekedett. A felnőttek pedig „kibeszélték", elítélték egymást, ha illetlen dolgot, vagy igazságtalanságot követett el valaki, íratlan törvények korlátozták az egyének cselekedeteit.) Képein sematikus, de antropológiailag tipikus galgamácsai arcokat ábrázolt. A népviseletes, régi falut festette pontos néprajzi hűséggel. Mindig jeleneteket festett, legtöbbször mozgalmas, sokalakos képet. Van olyan festménye, amelyen 70-nél több alak szerepel (pl. az Úrnapi Körmenet). Legjobban szerette, ha a falu apraját-nagyját elhelyezhette képein. Hiszen a gyerekek mindig ott lábatlankodtak a felnőttek körül. Nem a környezet, a fák, a házak precíz megfestése volt számára fontos „az csak díszlet" - mondta, hanem az, hogy mi történik a faluban, mit tesznek az emberek a legkülönbözőbb alkalmakkor. Hogyan, milyen módon végzik a tavaszi, nyári, őszi, téli munkákat, hogy zajlik a lakodalom, milyen a temetés, a karácsonyi kántálás, az éjféli misére vonulás, a húsvéti locsolkodás, hogy fontak és szórakoztak a fiatalok a fonóban, farsangkor vagy szüret után stb., stb. Pontosan regisztrálni lehet képeiről, hogy Galgamácsán hogyan öltözködtek az öregek, fiatalok, gyerekek. A jeles- vagy köznapokon milyen színű szoknyát, fejkendőt, vállkendőt, szalagot stb. vettek, milyen 104