Tyekvicska Árpád (szerk.): A Ferenczy Múzeumi Centrum Évkönyve 2015 - Studia Comitatensia 34., Új Folyam, 2. (Szentendre, 2016)
Tanulmányok Pest megye történetéből - Muntagné Tabajdi Zsuzsanna–Muskovics Andrea Anna–Szacsvay Éva: Az öltözködés változásai Pócsmegyeren a XX. században
Tanulmányok Pest megye történetéből Muntagné Tabajdi Zsuzsanna - Muskovics Andrea Anna - Szacsvay Éva Az öltözködés változásai Pócsmegyeren a XX. Században Viselet, öltözet Györffy István a Magyarság Néprajza első kötetében a népviselet egy szőkébb és tágabb jelentését különíti el. Előbbivel kapcsolatban ezt írja: „Népviseleten szorosan véve azt a viseletét értjük, amelynek anyagát a nép maga termeli s a ruhát ebből az anyagból maga készíti. A népviselet egyes vidékek szerint változik, de itt aztán szigorúan egyforma és kötelező.”1 A fogalom ebben az értelemben már a megfogalmazás idején is szűknek bizonyult, így később már azt a viseletét mondja népviseletnek, „melynek anyagát nem a nép kezemunkája szolgáltatja, sőt magát a ruhát sem a nép, hanem a belőle kiemelkedő kismesterember készíti, a nép ízlése szerint, hagyományos formára”.2 Györffy korai viseletmeghatározását vizsgált településünkön már a 20. század elején sem használhattuk volna, ugyanis a kenderfeldolgozásra, a vásznak otthoni előállítására már nem találhattunk szóbeli emlékanyagot. Ebben az időben Pócsmegyeren már varrónők dolgoztak bolti anyagokból. Az 1900-as évek második felében lezajló változások következtében alapvető átalakulások történtek a népi kultúrában. Fel kellett tenni a kérdést, hogy valójában meddig is beszélhetünk viseletről, nem szükséges-e a fogalom újragondolása.3 Az 1940-es évektől a hagyományos értelemben vett viselet darabjai rohamosan szorultak vissza, a kivetkőzés rendkívül gyors ütemben haladt. Ennek a változási folyamatnak több szakaszát érdemes megjeleníteni az elbeszélések alapján. Az öltözetek száma mint ünnepi öltözet még meghatározható volt az 1940-es években, de ez már nem volt kelengyeképző erő. A fiatal lányok a férjhezmenetelük előtt végzett munkáikból megtakarított pénzükön varrathatták meg a selyemből készült ünneplőruhákat, ha a szülők jövedelméből erre nem futotta. A kelengye alapjait pedig néhány párna, dunyha és derékalj jelentette, amelyet a libatartásból származó toll felhasználásával még házilag elő tudtak állítani. A férfiak ágyi ruháikat, alsóruháikat és a felső öltözet legfontosabb darabjait megkapták otthon vagy megcsináltatták, ha vőnek mentek. A kelengye szakirodalomból jól ismert hagyományos szerkezete már az 1920-as, 1930-as évektől felbomlott vagy sohasem érte el a viseletes helyekről ismert, az egész életre elegendő és eltartó mennyiség és típus rendszerét.4 Dankó Imre 1951-es adatgyűjtéséből szerény ruhatárakra következtethetünk5 ezek bővítése a piacozás közvetlen hasznából történhetett. Részben az elkopott alsóruházat darabjait (ehhez már bolti vásznakat vettek), részben a divatos kimenős, utcai, piacozó és a nagy ünnepekkor hordott darabokat gyarapították. Az 1950-es évektől, a városokban és a gyárakban történő munkavállalás idejétől a bő szoknyák helyett kezdtek elterjedni az egyenes szabású, egybe szabott 1 Györffy 1933: 81. 2 Györffy 1933: 81. 3 Gergely 2006: 232-236. 4 Fél-Hofer 2001. 5 Dankó 1951. 119
