Majorossy Judit (szerk.): A Ferenczy Múzeum Évkönyve 2014 - Studia Comitatensia 33., Új Folyam 1. (Szentendre, 2014)
Szentendre. Adalékok a Pajor család, a Pajor-kúria és a Ferenczy-család történetéhez - Kissné Budai Rita: Ferenczy Károly mint kiállítás-rendező
Kissné Budai Rita: Ferenczy Károly mint kiállítás-rendező tás-szervezés, melyben elhivatottan és határozott célokat maga elé tűzve munkálkodott, hogy a nagybányai művészetet és saját munkáit megfelelő módon mutathassa be a magyar szakmai és laikus közönségnek. Levelei és egyéb források segítségével éppen ezért a jelen tanulmányban ezt a tevékenységét szeretném alaposabban megvizsgálni. A kiállítások évszázada A 19. század folyamán a kiállítások egyre fontosabb szerepet játszottak a művészek karrierjének alakulásában. A század folyamán egyre monumentálisabb kiállítási intézmények és események jöttek létre (szalonok, világkiállítások), megannyi új lehetőséget kínálva a művészeknek műveik bemutatására. Már a század közepére olyan mértékű versengés alakult ki, hogy bár a párizsi éves szalonok3 anyagát szigorú zsűrizéssel igyekeztek megrostálni, a festmények még így is a padlótól a mennyezetig borították a szalon termeinek falait. Minden művész kétségbeesetten küzdött azért, hogy a képe jó helyre kerüljön, és így könnyebben magára vonja a közönség és a kritika figyelmét. Ezeket a tárlatokat jelentős érdeklődés és sajtóvisszhang kísérte, egy-egy nevet, különösen a díjazottakét, hamar szárnyára kapott a hírnév. így indult el többek közt Madarász Viktor és Munkácsy Mihály párizsi karrierje is.4 Párizson kívül ebben az időszakban még Münchenben volt igen jelentős kiállítási élet. A több mint ezer tagot számláló Müncheni Művész Szövetség (Münchener Künstergenossenschaft) minden évben rendezett modern nemzetközi kiállítást. 1893-tól a Szövetségből az előző évben kivált tagok létrehozták a Secession (Münchener Secession) kiállításait, hogy a legmodernebb szellemű művészetnek bemutatkozási lehetőséget teremtsenek. Münchenben épp egy (1884-ben a Tengerihántás című alkotásával elért) kiállítási sikere folytán szerzett hírnév tette lehetővé Hollósy Simon számára, hogy magániskolát alapítson (az iskola 1886 őszén nyílt meg). Ugyanakkor negatív példával szintén találkozhatunk: Szinyei Merse Pál, aki 1864-1873-ig élt Münchenben, a több helyen is kiállított Majális című képének sikertelensége miatt vonult haza Jernyére, s mondott le a nemzetközi karrierről. Nem véletlen, hogy festészete és egész pályafutása a kép újbóli kiállításának (1896) és újrafelfedezésének évétől kapott új lendületet. Mint a fenti rövid bevezetésből és példákból kiviláglik, igen sok múlt egy művész életében azon, hogy hol és mit tudott kiállítani, illetve milyen visszhangja volt a szereplésének. A 19. század második felében egyre gyakoribb jelenséggé vált, hogy azok a művészek vagy művészcsoportok, aki nem feleltek meg az uralkodó ízlésnek a hivatalos zsűrizést megkerülve önálló kiállításokat hoztak létre. Párizsban a szalonról kiutasított festők 1863-ban megrendezték a nagy felháborodást kiváltó „Salon des Refusés”-t, az impresszionisták 1874-től nyolc önálló kiállítást rendeztek, és a sort még hosszan folytathatnánk. Magyar művészek is képesek voltak önálló kiállításokon bemutatkozni Párizsban, mint például Mednyánszky László és Rippl-Rónai József.5 A művészekben egyre inkább tudatosult, hogy érvényesülésük nem csupán a zsűrik kénye-kedvén múlik, hanem azon is, hogy találnak-e, szerveznek-e maguknak új kiállítási lehetőségeket, melyeknek keretében művészetük jobban megmutatkozhat, mint a nagy tömeg-kiállításokon. A főképp Münchenben és Párizsban tanult magyar művészek tehát számos példát láthattak arra, hogyan lehet a nagy hivatalos kiállításokon való részvételen túl önálló kiállítások szervezésével elindulni a hírnév útján. így Ferenczy is nyilván pontosan tudta, hogy az ő egyéni sikere és a Nagybányai Művésztelep úttörő szerepének érvényre jutása egyaránt azon múlt, hogy megfelelő módon be tudják-e mutatni a műveket a közönségnek. A kiállítások konkrét elrendezési gyakorlatának változása külön tanulmányt érdemelne. Ha nagyon leegyszerűsítve próbálnánk összefoglalni, úgy írhatnánk le, hogy a nagy mennyiség, az egymás mellé szorosan összezsúfolt, a teljes falfelületet betöltő műtárgy-elhelyezés egyre inkább a minőségi válogatásnak adta át a helyét, és egyre fontosabbá vált, hogy milyen művek kerülnek egymás mellé, sőt az egyéni kiállításoknál a meghökkentés, az extravagáns elrendezés, a szokatlan installáció is megjelent. Gondoljunk csak például Rippl-Rónai József 1897-es kiállítására Párizsban, Sámuel Bing galériájában, melyen az olaj- és pasztellképek, rajzok, litográfiák és hímzések nemcsak a falakon, hanem fotelekben, szekrények és egyéb bútorok tetején, sőt még a padlón is elhelyezésre kerültek, amint ezt egy kritikus korabeli leírásából megtudhatjuk.6 3 A Francia Művészeti Akadémia szervezte a szalonokat 1725—1881 között, majd ekkortól „Salon des artistes fran^ais” az elnevezése, a francia művészek szövetségének szervezésében (Société des Artistes Franfais). A kiállított művek száma megdöbbentően magas, általában több ezer volt. Lobstein 2006. 4 Madarász Viktor a Hunyadi László siratásávú nyert aranyérmet (1861), Munkácsy a Siralomházzal (1870), és épp e sikere hatására költözött Párizsba 1872-ben. 5 Boros 2006. 6 Szikszai 1897: 3. 56
