Majorossy Judit (szerk.): A Ferenczy Múzeum Évkönyve 2014 - Studia Comitatensia 33., Új Folyam 1. (Szentendre, 2014)
Szentendre. Adalékok a Pajor család, a Pajor-kúria és a Ferenczy-család történetéhez - Szilágyi Márton: Egy különös házasság Szentendrén (Pajor Gáspár konfliktusai egy levéltári forrás tükrében)
Szilágyi Márton: Egy különös házasság Szentendrén (Pajor Gáspár konfliktusai egy levéltári forrás tükrében) kapcsolat volt-e, s ilyenformán a tartozás valóban behajtandó, illetve behajtható adósságnak minősült-e. Ez még akkor is kérdéses, ha formailag Pajornak valószínűleg igaza volt. Alighanem Petrovitsnak a feljelentéshez való ingatag jogalapja tette szükségessé, hogy Nikola István is fellépjen denunciánsként, ráadásul már ne is a vármegyénél, hanem jóval magasabb szinten, az uralkodónál.16 A jogalap tekintetében Nikola esetében egészen más volt a helyzet: a Petrovitstól benyújtott dokumentumból kiderül ugyanis, hogy az édesanya, Lovcsánszkyné leánykori neve Nikola volt. Vagyis Nikola István nyilvánvalóan rokonként, feltehetőleg nagy- bátyként nyújthatta be a feljelentést. A családdal való közeli kapcsolatát az is valószínűsíti, hogy Pajor védőirata szerint ő ugyanúgy a Temes vármegyei Susztrán rendelkezett birtokkal, mint Lovcsánszky György - aki pedig ezt a birtokot minden bizonnyal vásárolta, s nem örökölte. Nem kétséges, hogy mind Petrovits, mind Nikola szerb volt (utóbbit maga a védőirat is említi Nikolicsként), és összehangoltnak látszó akciójuk azt a benyomást erősíti, hogy nem kizárólag egyéni jogsérelmeik orvoslására törekedtek. A szorosan összefonódó etnikai és felekezeti érdeket mutatja az is, hogy már Petrovitsnak az anya állítólagos végakaratát kinyilvánító, első beadványát aláírta a helyi plébános, Bottyán János (akiről Pajortól tudjuk, hogy az ő plébániájához tartozott a Lovcsánszky-ház). Emellett Pajor hosszasan részletezi Popovics Procopius püspöki helynök17 ellene irányuló aknamunkáját - s ez most nem az állítások igazságtartalma miatt érdekes, hanem amiatt, hogy ezen a ponton ismét az ortodox egyház képviselőjének Pajor elleni állásfoglalásába ütközünk. Mi több, a Pajortól ismertetett eset arról, hogy Popovics nem a saját nevében lépett fel, hanem az ortodox plébánosokkal íratott alá egy közös beadványt, szintén arra utal, hogy közösségi állásfoglalásról volt szó (hiszen a plébánosok aláírták), és mint ilyen a felekezeti tömb mentén jött létre. A református Pajor beházasodása ugyanis többféle érdeket sértett. Noha Pajor védőiratában mindig a személyes anyagi haszonféltést igyekezett mind Petrovits, mind Nikola esetében hangsúlyozni, mellesleg érveléstechnikai és retorikai szempontból igen hatásosan, valójában még sem csupán erről lehetett szó: az ortodox közösség egy része, amelybe beletartoztak a Lovcsánszky-család egyes rokonai és a görögkeleti papság némely hangadó tagjai is, veszélyt éreztek Pajor beházasodásában. Az mára már nem dönthető el, hogy vajon teljesen igaza volt-e Pajornak, aki ezt a helyzetet úgy kísérelte meg körülírni, hogy felbujtókat, zavarkeltőket feltételezett, akik (tudniillik Petrovits, Nikola, Radies) saját önző érdekeik miatt próbáltak meg a közösségből másokat is maguk mellé állítani. Természetesen ez a lehetőség sem zárható ki, annál kevésbé sem, mivel a feljelentések tartalma és időzítése igen kevéssé tűnik spontán felháborodásból fakadónak, vagyis előzetes egyeztetés sejlik fel mögötte. Ezt egyébként Pajor szavai is kifejezetten hangsúlyozzák, amikor azt állítja, hogy a házasság hírére a Lovcsánszky-házban lakók összegyűltek a helyzetet megbeszélni. Ami ugyanakkor némileg megcáfolja a Pajortól előadott konstrukciót a pusztán anyagi érdekek féltéséről, az éppen a püspöki helynök szerepvállalása: hiszen az ő személyes érintettségének nemhogy kimutatására, de még valószínűsítésére sem vállalkozik a védőirat, indoklásul megelégszik Popovics közismerten nyughatatlan természetének az emlegetésével. Ha a házasság kiváltotta reakciók hevességét értelmezni kívánjuk, akkor még néhány körülményt számításba kell vennünk. Az egyik tényezőre röviden már utaltam, ám érdemes azt jobban exponálni: ez pedig a házasságkötés sietős- sége. Lovcsánszky Györgyné 1798. augusztus 19-én hunyt el, s maga Pajor árulja el, hogy Ilona lánya már augusztus 28-án be is nyújtotta a vármegyének a házassági szándékáról árulkodó nyilatkozatot. Alig két hónappal az anya halála után pedig egybekeltek, ami egyúttal azt is jelenti, hogy mivel a diszpenzáció beszerzése is némi időbe tellett, ez valószínűleg az első adandó alkalom lehetett. Ez a sietség, amely még a gyász tisztességes idejére sem volt tekintettel, megütközést kelthetett; különösen, hogy maga Pajor sem érvel úgy védőiratában, hogy a házassághoz megkapta volna az anya beleegyezését, kizárólag Lovcsánszky Ilona hajlandóságáról beszél. Márpedig ez azt sejteti, hogy talán még a lánykérésre is csupán a haláleset után került sor. Akár így történt, akár egy már korábban meglévő vonzalom alkalomszülte beteljesedéséről volt szó, ez az a pont, ahol valami láthatóvá válik a forrás láthatatlan szereplőjének, Lovcsánszky Ilonának a szándékáról és személyiségéről. Róla egyébként semmilyen személyes dokumentumot nem ismerünk, eddig egyetlen olyan irat sem került elő, amely az ő kezétől származott volna, s emlékezést vagy mástól származó jellemzést sem ismerünk róla. A Pajor fogalmazta írásból azonban az tűnik ki, hogy a lány egészen másként reagált az árván maradásra, mint azt a közvetlen környezete, illetve a tágabb családja elvárta volna tőle. Nem fogadta el azt a helyzetet, amely szerint neki mint gyámoltalan hajadonnak gondnok vagy gyám fennhatósága alatt kellene élnie. A már emlegetett Petrovits-féle beadványnak a reális magja - hogy tudniillik az anya halála előtt megnevezhetett valakit, aki lányának majd a pártját fogja - azáltal lehet hitelt érdemlő, hogy a védőiratban maga Pajor is leírja: 16 Ezekre a körülményekre részletesebben: Szilágyi 2007: 45 skk. 17 Az ő neve érintőlegesen már az 1780-as években, a Ráby-ügyben is felbukkant: Hajdú 1984: 256-257. 12
