Darkó Jenő – Erdősi Péter (szerk.): Történeti tanulmányok - Studia Comitatensia 32. (Szentendre, 2011)
Kende Tamás: Szentendre, a felejtő és az elfeledett város. Dezsőfi Ferenc emléke és emlékezete
144 Kende Tamás dobos, aki élénk dobpergés kíséretében magyarul, németül és szerbül adta tudtul a lakosságnak a közérdekű híreket. ”62 A Dezsőfitől származó toposz a millecentenáriumig megjelenő helytörténeti szövegek mindegyikében felbukkan, miközben ezekből a szövegekből is következetesen maradt ki annak a kérdésnek akár csak felvetése, bogy mikor és hogyan szűnt meg a város soknyelvűsége. Hogy Dezsőfi hivatalos városi működése során - 1914-től 1948-ig - a város végleg megszűnt szerbnek is lenni, majd 1944-ben a zsidók is eltűntek onnan, hősünk visszaemlékezései, emlékfoszlányai következetesen hallgattak. Következetes elhallgatással párosuló utólagos kedélyes emlékei egy kritikában, bukolikus várostörténet konstruálásához járultak hozzá, olyanhoz, amely nem csak szerzőjüket élte túl, de politikai rendszereket is. E konstrukcióból ugyan hiányoznak a konkrét — és egykor Szentendrén élt, megfordult - szereplők, ellenben annál több bennük a szorgos, becsületes iparos s kereskedő, valamint a bohém művész. A szentendreiség, a szentendreiek ebben a konstrukcióban - például a hely szelleme miatt is - bocsánatos hibáikkal együtt is csak jók lehettek, míg a rosszak mindig a várostól idegen elemek voltak. E kedélyes és bukolikusan banális képet színezték Dezsőfi szövegeiben a valaha itt élt szerbek s más nemzetiségek. Dezsőfi Ferencnek, a történetmesé- lőnek az öröksége kritikátlanul élt tovább évtizedeken keresztül azokban a kiállításokban, tanulmányokban, esszékben, helytörténeti kísérletekben, amelyek elnézéssel siklottak át a város radikális átalakulásának történeti kérdései felett. Viszont a városon végigvonuló tehéncsorda mint toposz, máig él. Amikor Dezsőfi Ferenc életével, emlékeivel kezdtem foglalkozni, egy őt a Hazafias Népfrontból is jól ismerő egykori városvezetővel beszélgettem hősömről. Az egykori ismerős mint „nagy demokratáról” emlékezett Dezsőfiről. Hogy a német megszállást, majd a nyilas puccsot követően is permanenciában közszolgáló Dezsőfi mennyire volt demokrata, azt nem tudom megítélni. Egy dolog tűnik biztosnak: a hatvanas-hetvenes években megkonstruált szentendrei genius loci is történetijelenség. Mint ilyen, roppant érdekes történeti, akár épp helytörténeti kutatások tárgya kell legyen. Talán egy kicsit kevesebb kolompszóval s egy kicsivel több kérdéssel, kétellyel. Tehenek. Dezsőfi Ferenc amatőr fotós képe Szentendréről 62 Dezsőfi: Régi tornyok tövében, i. m. 69. FMA 848-74.; vö. NOVOTNY 1987. 5.; Legújabban egy 1996-ban megjelent, Szentendre „szellemi arculatát”, az ún. szentendreiséget leírni szándékozó könyvecske kezdi az idézett bukolikus képpel ok-nyomozását. VEGH 1996. 5. A kötet egy „lüktető, élő kisváros szellemi arculatát” igyekszik másod-, harmadkézből összegereblyézett forrásokkal adatolni. A bukolikus század eleji idillből — eszerint a rekonstrukció szerint - a genius loci, valamint a polgárosodás teremtette meg a két világháború között a „festők városát”, ahol „az irodalom is csodálatosan virágzik”. Ebben a bukolikus idillben a bohém művészek lokálpatrióta polgárokká s a kispolgárok pedig gyakran bohém művészekké válnak, a genius loci természetéből fakadóan.
