Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Molnárné Hajdú Margit: A nagytarcsai virágmotívumok és a deokratív betűk születése

kerekkonty Erre ugyanis nem tettek főkötőt, mert a fejkendő felkötésének módja is megváltozott. Bizonyos, hogy a horgolt díszekből is kaptak ötletet a virágokat rajzoló asszonyok. A horgolt virágok, csillagok, levelek készítésében kitűntek: id. Pupek Mihályné, Tóth Lajosné és id. Molnár Lajosné. 5. A hímzés Valamennyi itt felsorolt díszítőművészeti ág jelentőségét messze meghaladja Nagytarcsán a hímzés. Helyi szóhasználatban a varrás. Ennek az elnevezésnek történeti alapja is van, ugyanis a korábbi időben a ruhák nyílásának megerősítésére szolgált az a varrás, ami nem engedte, hogy tovább hasadjon, pl. az ing bebűjásra való hasadéka. A hasítás végét a gépcérnánál vastagabb - esetleg elütő színű fonallal erősítették meg. Ennek emlékét őrzi Nagytarcsán ma is, pl. az ing gombolása alatti folt. Ez zárja le a gombolás alját egy textil csíkkal, amire még hímeztek is. A helyi nők ezt a foltot „rongy"-nak, vagy „literkének" (10. kép) nevezik. Ez utóbbi elnevezés valószínű, hogy a név ráírásából, a betűkből származik. 10. kép. Szalagminta női ing hasfoltjára, a „literké"-re Bizonyára ennek az erősítő varrásnak esztétikai sikere indította el az elütő színű fonallal való erősítő varrásokat, pl. a pruszlik karnyílása alatti részen, ahol nagyobb a kopásveszély. Ezt a részt tenyérnyi széles sorminta hímzéssel erősítették. „A nép hímzéssel díszítette öltözetét és különböző használati tárgyait... Azokat a ruhadarabokat díszítették elsősorban, amelyeket felül viseltek, amelyek láthatóak voltak."

9 Ez Nagy tárcsára is igaz. Szép iránti vágyuk megkövetelte, hogy kivarrással szebbé tegyék a gyerekek, nők, férfiak viseleti ruhadarabjait, templomukat és lakásukat is szép holmikkal ékesítsék. III. A HÍMZÉS ANAGYTARCSAI DÍSZÍTŐMŰVÉSZET LEGJELLEMZŐBB ÁGA „A hímzést szövetet díszítő eljárásnak, technikának szokás nevezni."

10 A mintát tűvel, fonallal varrják a rendszerint - fehér vászonra, főleg a nők, akik „önállóan, függetlenül egyetlen műfajt mondhatnak magukénak: a vászonhímzést."

11 Ez is áll a nagytarcsai nőkre, akik e téren készségüket olyan magas szintre emelték, hogy nevüket a szépen kivarrt ruháik ismertté, sőt elismertté tették az egész környéken. „Talán nem túlzás, ha a vászonhímzést a legegyénibb műfajnak nevezzük, mely meghitt, szűk körön belül hozta létre a minták tengernyi változatát. Ennél a népművészeti ágnál az alkotók és a fogyasztók egybeesnek. A vászonhímzéseket ki-ki magának vagy családjának varrta... a varrás éppúgy hozzátartozott a minden lánytól - asszonytól elvárt ismeretanyaghoz, mint a meszelés vagy a kapálás. Nincs két egyformán varró asszony, s ezért nincs két teljesen azonos hímzés sem. A hímzést a parasztlányoknak éppen úgy tanulniuk kellett, mint a mezei vagy a ház körüli munkát. - Ki milyent tud, olyat varr, és olyat is használ... - a falu asszonyai mind vizsgáztatók, vagy ha úgy tetszik, mint ítélő bírák szerepelnek."

12 Aki szépen varrt, annak a munkáját dicsérték, tanultak tőle. Az igényes, magukra sokat adó lányok, asszonyok hímzése így vált egyre szebbé, művészibbé. A nagy tárcsái hímzés vizsgálatánál a szájhagyomány és az emlékek segítségével a 19. század második feléig tudunk visszatekinteni. Ez időből való ruhadarabokon még kevés a kézzel varrt díszítés. A fényképek is azt mutatják, hogy bolti csipkével, gyöngyökkel, flitterrel és gépi öltögetéssel, „nyargalással", „futtatással" (styepenvóval) (11. kép) igyekeztek szebbé tenni öltözetüket. Ez a „futtatás"a legtöbb esetben - korábban hullámvonalakból, ezek keresztezéséből állt. 11. kép. Futtatott, „steppelt" minta A kivarrás mennyisége mellett ekkor még a motívumok is szegényesek, egységes képet sem mutatnak. A múzeum gyűjteményében lévő egyik pruszlikra „nyomódúccal", „drukkolóval" -„ütőfával" „ütötték" az anyagra az apró virágokat. A minta elhelyezése is kezdetleges volt. Látszik, hogy nem osztották be az anyagot úgy, mint ahogyan később ez gyakorlattá vált. Az elégedetlen varrólány, vagy asszony a saját rajzával egészítette ki, hogy a munka mutatósabb legyen. Az ütőfa használatát azért sem szerették, mert a készen kapott minta mellett nem szárnyalhatott a képzeletük. Ellene szólt az is, hogy akár bérelték, akár megvették, fizetni kellett érte. A pénzt a nagycsaládokban a nagymamától kellett kérni, akinek az volt 82