Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)
Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében
nagyobb részét helyi specialisták készítették, míg a harisnyakötők, mirtuszkoszorú készítők több települést elláttak. Voltak helyi fehérneművarrók, akik férfiinget, gatyát, női inget, hosszúinget, mellrevaló csipkés leivl-t varrtak. Előfordult, hogy egy-egy gazdacsaládhoz a varrónő egy hétre is „odaköltözött", s ezalatt nem csak a ruhaféléket varrta meg, hanem ágyneműt, stafirungot is, és a javítani valókat is elvégezte. A falusi varrónők idősebb varrónők mellett, vagy városon tanultak varrni, de gyakran csak megfigyeléssel, mert a szabásminták tanulása több pénzbe és időbe került volna. A varrónők női felsőruhát készítettek, pruszlikot, ujjasokat, blúzokat, menyasszonyi kötényeket. A blúzok divatja idején nagy szerepük volt szabásvonalak, díszítőelemek terjesztésében. A visszaemlékezők szerint a nagyünnepi, mindig fekete ujjast örökölték. Amikor még a tiszta fekete, majd a fekete ujjas, színes szoknya, fehér kötény volt a menyasszonyi öltözet színe, a leányok menyasszony korukban kapták - a módosabbak újonnan, mások az édesanyjukét, közeli női rokonét örökölve - a fekete, bársonnyal, zsinórral díszített jankelt, panzsurt. Ez aztán elkísérte őket egész életükben, s az is előfordult, hogy ebben temették el. A varrónők szerint azért ment ki a divatból, a varrónők azért nem tanulták meg varrni, s nem újíthattak rajta, mert az öröklés miatt igen ritkán került sor a jankel, panzsur varrására. A díszítmények közül legkorábbinak és legjellegzetesebbnek a bársony bizonyult. A 3-4 cm széles bársonycsíkot ott látjuk az ujjasokon körben a nyakon, elől két oldalt a gombolás mentén és az alján is körben, valamint az ujjakon. A bársonycsíkot nem a ruha szélére tették, hanem pár centiméterrel beljebb. Pilisvörösváron helyi divat szerint varrták föl a bársonyt: a színes, bordó, kék, zöld jankel nyakát és alját belülről szegték bársonycsíkkal, amiből a ruha színén csak fél centiméternyi látszott ki. Ehhez a megoldáshoz a zsinórnál finomabb díszt, gyári hímzett műselyem, virágokat formázó szalagot alkalmaztak. A díszítőelemek bővülésével a díszek helye a szűk ujjasokon mindig ugyanott volt. Hasonló szélességű volt a méterben vásárolható, sokféle mintájú zsinórdísz, paszomány, bortni, gyári hímzett szalag, ami rendszerint fekete volt. Olykor sima zsinórból a varrónő maga hajtogatott mintacsíkot, a zsinórt fokozással fogta össze (Budakeszi, Solymár). A megmaradt ruhadarabok között ritkán fordul elő a ruha alapszínével egyező, sötétkék, zöld zsinórdísz. A brokátselyem menyasszonyi ruha ujjasára mindig a ruha színében varrtak díszítést. Az egyenes szabású juppeleken a szűk ujjashoz hasonlóan helyezték el a díszeket, a korábbiakon hasonló szélességben, később keskenyebb csíkban. A köznapi, kimenő ujjasokat is díszíthették keskeny szalaggal, tűzéssel. A blúzokon a hajtások, zámedlik, szalagok, csipkék, díszgombok együtt jelennek meg. Bársonycsíkot csak a régebbi, finom szövet szoknyák alján látni, amit a bársonnyal díszített jankelhez vettek fel. Visszaemlékezések szerint Solymáron színes tűzést tettek a vékonyabb kelmékre. A kék kötények dísze a fehér tűzés volt. A nők kötényének alját egy-két-három sorral szegték fel. A férfikötények két háromszögben visszahajtott mellrészét szintén fehér cérnával gépelték meg, a varrásvonal adta a díszítést. A hazai németek viseletében hímzés az ingeken, fehér vállkendőkön, kötényeken, fejkendőkön és pruszlikokon található. Női és férfiingek gomboláspántján, a gomblyukak közét díszítették apró fehér mintákkal és nevük piros vagy fehér - a vőlegényingeken mindig fehér - kezdőbetűivel. A minták között előfordul a nemesi korona is. Monogramjukat a lányok, asszonyok szívesen hímezték a fejkendők és vállkendők sarkába lapos és szálöltéssel, de előfordul alig láthatóan pici keresztszemmel is. Csobánkán, Solymáron névbetűt hímeztek a 20. század elején a fiúk, legények melles kötényének elejére is. Legváltozatosabbak azonban a szögletes női kötények egyvagy két sarkába hímzett minták. A gót vagy latin betűk formáját mintakendőkről tanulták, gyakran egymásba fonódó indákkal, kör alakot formáztak, vagy a kezdőbetűket virágkoszorúval vették körül. A kötényeket általában két színnel (kék-zöld, zöld-lila, kék-fehér, kék-sárga) hímezték, a két világháború között varrógéppel is. A régi nagyméretű fejkendőket nem díszítették, esztétikuma a megkötés változatos formáiban nyilvánult meg. Díszíteni a kisebb, ünnepi kendőket kezdték. A télire szánt finom szövetkendőkre, gyári hímzésű bársony- vagy selyemvirágokat varrtak föl a szélektől pár centire V alakban, közepébe egy kis elemet varrva, általában fekete alapon fekete színűt. Kézzel hímzett, az előbbiekhez hasonlóan elhelyezett díszítésű kendőket is viseltek, nyári ünnepiként. Leggyakoribb a fekete alapon fekete, fekete-kék, zöld-lila szín-összeállítású virágminta-csík. Egy-egy darabot a hímzés közé varrt fekete gyöngyökkel díszítettek. A női mellénykék, pruszlikok az egynemzetiségű német települések gyűjteményében maradtak meg. Nem díszítették az egyszínű selyem pruszlikot, ahol a hosszú rojtos vállkendő eltakarta. Később Budaörsön a pruszlik hátára V alakban, elől a mell vonalát követő hullám-alakban varrtak föl fényes szalagot. Solymáron és Vörösváron viszont, ahol a lányok nagyünnepeken csipkés, keményített fehér vállkendőt viseltek fekete bársony pruszlikkal, ezeket hímzéssel, Vörösváron a nyakkivágásban többszínű farkasfoggal díszítették. A mintákat egy cm szélességben a nyak körül, hátul a szabásvonal mentén és a két ív között egy ágban helyezték el. Igen sokszínű, aprólékos, szál- és lapos-öltésű sormintát hímeztek. Az ingeken kívül a férfi felsőruhákon kevés lehetőség volt a díszítésre. A 20. század elején még viselt „magyaros" posztónadrágon combközépig érő zsinórdísz volt. Az ehhez viselt két sor gombos posztókabátot vőlegény számára bársonygallérral tették ünnepélyessé. A gallér alsó részét olykor gépi tűzés67