Farkas Rozália szerk.: Néprajzi-történeti tanulmányok (Studia Comitatensia 29. Szentendre, 2004.)

Sz. Tóth Judit: A németek viselete Pest megye nyugati felében

vállkendőt (stofftuch) viseltek, amely igen nagy méretű, 2 méter szélességű volt. Nem átlósan, hanem vízszintesen hajtották meg. Ennek durvább változata volt a rojtos, szürkés árnyalatú pokróckendő (khautsn tiechl), szélein nyomott mintával. A húszas években általánosan viselték kabát funkcióban az asztrahán és a beliner kendőt, amit háromszögűre összehajtva télen úgy terítettek magukra, hogy a fejüket is takarta. Mellen keresztbe téve hátul, a csípőn külön szalaggal kötötték meg a két sarkát. Fekete, barna, zöld, a lányok „fehér" (krémszín) színben hordták. Ilyen krémszínű volt a menyasszony téli vállkendője is. Bőrből készült ruhadarabokra nem találtam adatokat. A 19. század végén a sváb nők öltözetében ott volt a bélelt posztókabát. Pilisvörösváron ennek a szövet vagy atlasz, vatelinnal bélelt ruhadarabnak a neve surák volt.

33 A női ujjas a 18-19. század elején még a télire való, posztó, szövet, kasmír, vastagon bélelt vattás rékli, ujjas lajbi lehetett, amit a vállkendős viselet fölé vettek fel. A férfikabátot is jelentő jarikl jankedli, jangedli a 20. század elején még a vastag női posztókabát neve volt. A kifejezés megmaradt a női, vászonbéléses, kabátforma ujjas megjelölésére. Néhány településen a viselet megőrizte az ujjas e kabátforma szerepét, ott, ahol az ingvállas - pruszlikos - vállkendős öltözettípus is megmaradt az ünnepi öltözködésben. Az ujjas (jankerl, pantschur) alá pruszlikot és vállkendőt vettek fel. A férfi kötött ujjasok mintájára készültek kötött női ujjasok is, kerek nyakkal, elől gombokkal. Ezt ugyanúgy viselték, mint a szövetből varrt darabokat, s ugyanúgy díszítették bársonyszalaggal, zsinórral. Az ujjas felsőruhák a 19. század közepétől terjedtek el.

34 Két változata élt egymás mellett, egy szűk, testhezálló, és egy bővebb, egyenes szabással. A testhezálló ujjasok anyaga jó minőségű szövet volt, tuskin (tükörposztó), lüszter, átria (vastagabb angol szövet), atlasz, bársony, ripszselyem, amit vékony vászonnal béleltek. Fölül szűk volt, deréktól a csípő felé kisebb-nagyobb mértékben bővült. Az ujja is szűk volt, nyaka kerek vagy kis állónyakú, elől kapcsos vagy gombos. A háta ívesen szűkül, majd hirtelen bővítve fodrot képez. Ez a fodor néhol kisebb, máshol külön béleléssel is kiemelik, tövére díszgombokat varrnak. E ruhadarab megnevezése általában janker, jankel, jangel, jangedli. Solymáron, pancsurl (pantschurí) a neve, panzsur Törökbálinton, de ezt a kifejezést másutt is ismerik és a magukénál fodrosabb derekú ujjasra alkalmazzák. Budaörsön répli (rekl) az ujjas női ruhadarabok megnevezése. A leírtak szerint szabott női ujjas minden településen megtalálható. Kivétel Budaörs, ahol a női ünnepi viselet egy régebbi típust őrzött meg. Szabása egyszerűbb, nincs rajta a karcsúsító íves varrás, helyette a hát középvonalának varrása bővül deréktól, de csak kis mértékben. A budaörsi jankel rövid, csak pár centivel ér a derék alá, alja kifekszik a széles szoknyákra. Eleje csak egymás mellé ér, kapcsos, de csupán alul és fölül kapcsolták össze. Csak fekete színű, jó minőségű szövetből készítették és nem díszítették. Gyakran örökölték, ez is segített megőrizni hagyományos formáját. A szűk ujjas ünnepi ruhadarab volt, régen csak fekete színben. Nyakán, a gomboláspánt mentén és alján körben leggyakrabban fekete bársonnyal, zsinórral díszítették, gombkötő készítette szép gombokat varrtak rá. A jankel fiatal asszonyoknak készült más, kék, zöld, barna, bordó, püspöklila színekben is. Régebbi darabokon megmaradtak a gombkötő készítette díszgombok. A nagylányok, Mária lányok úrnapi, pünkösdi öltözetéhez fehér, Budaörsön a fekete jankel tartozott. Színbeli változatosságot a harmincas években a selyem, brokát divatja hozott, amikor a menyasszonyi jangedlit élénk színekből varratták. Díszítésük egységes volt: mindig körben, a nyakon, két oldalt a gombolás mentén és alul körben díszítették. A különféle szöveteket fekete, 3-4 cm-es bársonnyal, a fekete bársonyt hasonló szélességben fekete zsinórmintázattal, paszománnyal szegték. A bársonyt és a bortnit együtt is kedvelték. Az újabb anyagokra alkalmaztak gyári készítésű, méterben kapható hímzett műselyem virágminta-csíkokat is. Mindenütt a kötényen kívül viselték. Buda környékén a fodros aljú női ujjasokat kedvelték. Néhol a hát szabásvonala nagyon erősen ívelt, Zsámbékon ez majdnem vállig ér, és a vállat szélesítve bélelték ki. Ugyanitt a selyemből, brokátból varrt jangedli derék alá eső része igen hosszú, alján körben fehér csipke díszíti. Sűrűn gombos, és derekán belül megkötője van, amivel egészen szorosra lehet megkötni. A Nagy-Kevély körüli településeken a jankel vonala testhezállóbb volt, hátul nem képezett fodrot, csípőn a szoknyára simult, valamivel hosszabb volt a többiekénél. Szabásvonala a derekat karcsúsította. A női felsőruhák másik formája az elálló, bővebb ujjas. Szabása egyenes, hátul kicsit hosszabb mint elől, az ujjas is bővebb, vállon olykor kicsit húzott. Kerek nyakú, elől végig gombos. Neve mindenütt juppel. Kicsivel ért derék alá, ezért a köténnyel nem lehetett lekötni. Ez a bővebb ujjas a hason kissé feláll (pl. Törökbálinton). A budaörsiek a juppelt is szűkebbre szabták, mint másutt, hogy felvevéskor hátul derékon vízszintes ráncot vessen. Míg a jankel a nagylányok és felnőttek nagyünnepi viselete volt, a juppelt vették fel vasárnap délután, a Utániakra, valahová elmenni, valamit elintézni. Ez volt a kislányok ujjasa, akik hétköznap és ünnepnap is ezt viselték. Első áldozáskor és az úrnapi körmenetben „fehér" (legtöbbször fehér alapon halvány, apró mintás batiszt) szoknya, fehér kötény és fehér juppel volt az öltözetük. Juppel volt az öregek ujjasa is, akik már nem viseltek jankelt. Készült drágább anyagokból, lüszterből, kasmírból, delinből (dilájn), selyemből nyári ünneplőnek, szövetfélékből, szalag és bársonydísszel télire. Ezek egyszínűek voltak, zöld, sötétkék, barna, bordó, lila, és mindig bélelték vala61