Farkas Rozália szerk.: Múzeumtörténeti és régészeti tanulmányok (Studia Comitatensia 28. Szentendre, 2004)

gazdaság fejlődését célzó eljárásokat. Jó gazdasági eredményeik az 1930-as években a tehéntartás és a tejtermelés területén mutatkoztak meg. A hitéletet, a művelődést segítő, támogató helyi gazdák, a presbitérium és a lakosság által megválasztott tanítók, lelkészek, a közigazgatási vezetők közreműködtek abban, hogy 1931-ben szép, nagy evangélikus templom épült a régi helyén és 1936-ban felépült a római katolikus templom is. 1935-ben az evangélikus egyházközség önállóvá lett. Első lelkésze Sztehlo Gábor pedig létrehozta az ország első 5 hónapos, bentlakásos népfőiskoláját, amely 1938-1944 között sikeresen működött. 1952-ben a községben honvédelmi célú építkezés fejeződött be és 1953-ban létrejött a honvéd helyőrség.

15 A 20. század végéig fokozatosan változott a település arculata, mert aszfaltozott közutak, gyalogjárdák épültek. A falut a fővárossal összekötő autóbuszjárat indult; helyi postahivatal épült. A lakosság többségének „ingázóvá" válásával, a jövedelmi viszonyok változásával sok régi parasztház átépült, modernizálódott. Új, többemeletes lakótelepek épültek. Elkészült az emeletes iskola és a tornaterem. Kiépült a vízvezeték, a szennyvízcsatorna, a gázvezeték és a telefonhálózat. A község közvilágítása bővült, korszerűsödött. A belterület családi házas lakó-parkokkal bővült. A községi temető, a ravatalozó-épület az igények szerint ápolttá, gondozottá vált. A helyi közigazgatást az Önkormányzat Képviselőtestülete és a Szlovák Kisebbségi Önkormányzat irányítja. Megvalósult a lakosság általános, szakorvosi és gyógyszertári ellátása. A községi és az evangélikus egyházi óvodában, valamint a községi zenei tagozatos általános iskolában oktatják, nevelik az ifjúságot. A közművelődés területén bővült a könyvtári ellátottság és az egészséges életet biztosító sportolási lehetőség. Országosan elismert és kiváló az evangélikus egyházközség Bálint József karnagy által vezetett énekkara. 1987- ben a községben 2320 lakos volt. A 21. század elejére a Kárpát-medence területéről többen települtek Nagytarcsára, így a lakosság létszáma 2002-ben 2716 fő lett. Nagytarcsa történetének a nagyon rövid összefoglalásából is érezhettük, hogy érdemes megőrizni a jövő nemzedék számára a falu múltjának kézzelfogható emlékeit. Érdemes kutatni, gyűjteni a rá vonatkozó szellemi kincseket, hogy az utánunk jövők megismerhessék gyökereiket. Ez szülte - és erősítette a múzeum létrehozásának gondolatát. A FALUMÚZEUM TÖRTÉNETE Az elmúlt évszázad közepén a Nagytarcsára érkező, a helytörténet és néprajz iránt érdeklődő pedagógus házaspár

16 még színes népviseletet és őseik hagyományai szerint élő lakosságot talált a faluban. Abban az időben a társadalmi életben bekövetA Falumúzeum épülete kezett gyors változások - pl. a nők kivetkőzése a népviseletből - arra az elhatározásra vezette őket, hogy a népművészet kincseit meg kell menteni a jövő számára. Ugyancsak szükségesnek tartották, hogy a régi időkre visszatekintő helytörténeti ismereteket a szájhagyomány helyett a hiteles forrásokra alapozva dolgozzák fel. így érlelődött a múzeum alapítás és monográfia írás gondolata. Ehhez ösztönzést adott az is, hogy összegyűjtve a falura vonatkozó emlékeket, 1958-ban elkészült egy írógéppel írt kis monográfia.

17 A község vezetői és sok-sok család elolvasta, majd kifejezte tetszését, további érdeklődését. 1956-1965 között, a közművelődés irányítása közben, a műkedvelő művészeti csoportokkal sikerült megszerettetni a néptáncot és a népdalt. Ebben közreműködött Timár Sándor kiváló koreográfus is.

18 A közös munka hatására feléledtek a helyi hagyományok, megalapozódtak a néprajzi, történeti emlékek gyűjtésének feltételei. A falu lakosságának áldozatkészsége, őseik hagyatékát megőrizni segítő szeretete, és a több évig tartó gyűjtőmunka eredményeként 1960. augusztus 28-án létrejött a Falumúzeum.

19 Az intézmény a Múzeumkert utcában, 1083 m

2-es területen áll. Az 1939-ben épült tornácos parasztházban ma, 2002-ben 2 helyiségben tekinthető meg a helyi földművesek szokásainak megfelelően berendezett lakás, valamint a 3 kiállítóterem egyikében a népviselet és a népi díszítőművészet, a másikban a paraszti munkaeszközök, a harmadikban a helytörténet emlékei. Két külső helyiségben a tűzoltás és a szállítás, teherhordás eszközei láthatók. Az épület része volt a neves Tessedik Sámuel Evangélikus Népfőiskolának, ahol többek között Kodolányi János, Kovács Imre, Veres Péter írók tartottak előadásokat.

20 A néprajzi tárgyak gyűjtésében a lakosság nagy segítséget nyújtott azáltal, hogy féltve őrzött ruhadarabjait, használati tárgyait szívesen ajándékozta már akkor, amikor még a gyűjtés célját sem látta elég 60